Egy nagyon kedves levél hatására írok most. A lány azt írta, nagyon szerette olvasni a blogom, s hirtelen kíváncsi lett, mi van velem. Szerintem annyira kedves! :)

Többek között azt hiszem tegnap is eszembe jutott, hogy mennyire jó lenne továbbra is naplót vezetni. Tulajdonképpen azt hiszem, egy betűt nem rögzítettem sehol arról, hogyan is vagyunk az én nyuszimmal már több, mint két éve. Hogy fogok így hiteles meséket mondani az unokáinknak?

A helyzet az, hogy köszönjük, boldogok vagyunk. De nehezen ment. Nem azért, mintha bármi probléma lenne vele, abszolút csodapasi, csak már én voltam túl sérült addigra, mire megismertem. Hónapokba telt, mire felfogtam, hogy nekem van valakim. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy ha álmomból felkeltenének hirtelen, azt felelném a nekem szegezett kérdésre, hogy nekem ugyan nincs senkim. A sok-sok egyedüllét után képtelen voltam megszokni. Folyamatosan bizonytalan voltam a saját érzéseimben. Féltem magamtól, hogy ez nem is igazi, én nem is vagyok belé szerelmes, csak elhitetem magammal. Féltem, hogy csak az eszem, s nem a szívem diktálja. Nagyon szar volt. Aztán valahol átbillent ez a dolog, de erre annyira most nem emlékszem. :)

Nem csak hogy boldog, de még nyugodt is vagyok. Az első lépést akkor tettem meg ebbe az irányba, amikor végre elkezdtem dolgozni. Totál nyűgös voltam addig, nem bírtam elviselni az állandó bizonytalanságot. Ne értsetek félre, nem attól féltem, hogy nem találok munkát. Csak egyszerűen nem bírtam elviselni a tudatot, hogy nem tudhatom, mi történik velem két hét múlva. Nem tudtam, hogy bevállalhatok-e egy külföldi utat például, mert nem tudhattam, dolgozni fogok-e addigra, illetve elengednek-e majd. Külső szemlélők azt mondták, meglátszott rajtam, mikor végre elkezdtem dolgozni.

Persze aztán egy idő után ez már nem volt elég. Újra idegbeteg lettem. Apuval beszélgettünk, s felvetette a kérdést, mikor vesz már el feleségül. Borzalmas volt. Fallabdázni mentünk épp, s én teljesen kiborultam. Tömény kínszenvedés volt az az egy óra. Nem tudtam követni a labdát, s alig bírtam lenyelni a könnyeimet. Így utólag nem is értem, mitől borultam ki ennyire épp akkor. Tök ideges voltam. Fejben lejátszottam mindenféle forgatókönyvet, aztán hazaérve végre nekiszegeztem a kérdést, hogy mik a tervei velem.

Tudni kell róla, hogy rettentő hülye humora van. (Érdekes, most jövök rá, ez mintha elmúlt volna. Vagy ennyire összeszoktunk.) Nem csak neki, az egész családjának. Sokszor nem tudtam, hogy most viccel, vagy komolyan beszél. És hát azzal is előszeretettel poénkodott, hogy ő ugyan nem akar házasodni. Vagy az ellenkezőjével. Mindenesetre akkor ott, fallabdára menet hirtelen leesett nekem, hogy fogalmam sincs, mit tervez és mikor.

Azt tudtam, hogy szeret. Azt is, hogy jól érzi magát velem. Csak nem láttam az előrelépést. Mindketten a családunkkal laktunk, hol náluk, hol nálunk. Ő épp letette végre a diplomáját (kemény menet volt...), de esze ágában sem volt elkezdeni munkát keresni. Én dolgoztam, közben tök frusztrált voltam minden délután, hogy rohannom "kell" hozzá haza, hogy nincs szabadidőm, mert ő otthon vár és nyűgös.

Szegényt kicsit váratlanul érte kérdés, de nagyon édes és korrekt volt. Azt mondta, ő ezen még a legkevésbé sem gondolkodott, és ne haragudjak, de ezekre a kérdésekre így hirtelenjében nem is tud válaszolni. Adjak neki néhány napot, s igyekezni fog gondolkodni.

Négy nap múlva találkoztunk újra, s ő azt mondta, ne nálunk, hanem egy semleges helyen beszélgessünk. Szépen, csendben, magamban belül totál kiborultam. Fel-le liftezett a gyomrom egész nap, alig vártam a munka végét. Biztos voltam benne, hogy ebből szakítás lesz. Feladtam. Remegtem. Irtóztam az újabb hosszas párkerséstől és el nem tudtam képzelni egy nála jobb társat. (Jellemző rám, hogy nem azt sirattam, hogy nem lehetek vele, hanem csak magammal törődtem.)

Szerencsére ennél jobban végződött. Bár semmi biztatót nem mondott, de ettől még együtt maradtunk, mert vele akarok lenni. Elmondta, hogy ő szeret, nagyon jól érzi magát velem, de nem tud ígérni semmit. Ő még sosem gondolkodott komolyabb kapcsolaton (értsd házasság, gyerek), és tudhatom, hogy nincs is nagyon előtte pozitív példa. Csupa törött család. Az ő szülei is elváltak egészen kicsi korában, ráadásul a sok nagy testvére sem állapodott még meg (egy kis jóhír: azóta megszületett a legidősebb testvérének a kisfia!). Ő ott a legkisebb királyfi, aki utolsóként vágott neki a nagyvilágnak.

Aztán kaptam lakást aputól, ahová nem akartunk beköltözni, de elkezdtük felújítani az albérlőknek. És persze a nagy felújítás közepette szépen beleszerettünk. Én lepődtem meg a legjobban, hogy mikor rákérdeztem, szeretne-e velem beköltözni, egyetértett, hogy igen. Azóta boldogan élünk, s én megnyugodtam, hisz már hosszú évek óta tervezgettem ezt az időszakot, ami végre elérkezett. Saját lakás, pasi...

Azóta már természetesen a gyereken gondolkodom, de (furcsa mód) ezt még nem sürgetem. (Leginkább a pénz miatt.) De néhány hónap, s várható az újabb kiborulás. :)

Tisztára meghülyültem ma. Elkezdtem tiszta marhaságokon gondolkodni. Betojtam. Mert messze van. Mert nem bízom magamban. Ez a röhej: nem is az van, hogy féltékeny vagyok, hogy attól tartok, amíg nem látom, mással van, vagy kiszeret belőlem – épp fordítva: magamban nem bízom. Hogy nem leszek képes olyan sokáig szeretni, hogy mire újra láthatnám, elfelejtem. Hogy valaki más felpiszkálja a fantáziámat, és nemhogy összejövök mással, de elkezdek rajongani valami közeli férfiért, és két szék közül a pad alá esek.

Persze erre élettársam megmondaná, hogy marha vagyok. Marha, mert szeretem. Nagyon. És szeretni is fogom nemcsak egy hónap múlva, de a nyáron is. Sőt, ő még azt is megmondta, hogy ő lesz a férjem. Mert mióta megpillantottam, róla áradozom. Mert mióta megpillantott, rólam álmodik. Mert úgy vigyorgok egy hete, mint egy idióta, és már abba is belepirulok, ha eszembe jut.

Minden tökéletes, én meg rágom magam. De tulajdonképpen csak egyetlen dolog miatt. Nem zavar, hogy láncdohányos, de még az sem, hogy nem veti meg a drogokat (ami tudom, hogy manapság nem kimondottan elítélendő, de mivel én sosem éltem velük, és nem is fogok, ezért így ez már igen jelentős különbségnek tekinthető). De attól viszont félek, hogy túl nagy a műveltségbeli különbség köztünk. Nem kell félreérteni, nem nézek le senkit. Anyukámat is imádom, pedig még csak érettségije sincs. Viszont látom, tudom, hogy ez volt az egyetlen oka, amiért szétmentek apuval: a képzettségbeli szakadék kettőjük között, ami azt szülte, hogy egyszerűen nem tudtak beszélgetni egymással. Soha. Egyszerűen nagy volt a szerelem, és kész. Én pedig emiatt félek. Mert úgy fest, köztünk is hatalmas a szerelem. De mi van, ha sosem fogunk tudni beszélgetni???

A világ legboldogabb embere voltam mellette. Lökött, imádok vele nevetni. Imádtam, mikor pofozkodtunk, egymás arcába köpködtünk, vagy az orromba dugta a hülye kisujját. Imádom, amilyen. Tudom, hogy rajong értem, és én sem tudok betelni vele. De beszélgetni nem beszélgettünk…

Biztos túldramatizálom. Hisz csak két nap volt az egész. Két napot voltunk együtt, ami természetesen nem két nap, mert sem előtte, sem utána nem tudtunk nem a másikra gondolni. Annyi minden történt ez alatt a két nap alatt! Keveseknek ennyire pörgős az élete, mint nekem, de ez a 48 óra még nekem is nagyon intenzív volt. Egy perc után csók. Másfél óra után találkozott a szüleimmel. Éjjel szeretkeztünk. Másnap vallomások sorozata. Azt mondta, kezdünk egymásba szeretni. Hogy ne nézzek úgy rá, mert kikészítem a mosolyával. Ő pedig annyira édes volt, ahogy dobolt a levegőben, ahogy játszott és mosolygott, hogy képtelen voltam levenni a szemem róla. Még csak pislogni sem voltam hajlandó. Náluk aludtam, majd másnap családi program keretében kikísértem a reptérre. Anyukájával is összebarátkoztam, aki egy bölcs, felnőtt nő, s mégis úgy köszönt el, hogy még úgyis találkozunk.

Mindez nem egész 48 óra leforgása alatt. Én meg panaszkodok, hogy nem tudtunk beszélgetni…

Ugyanakkor meg igazam van, hogy félek. Anyuék miatt. Meg azért, mert többször volt, hogy úgy éreztem, nem érti, amit mondok. Ott voltunk a barátaival a régi munkahelyén, és akkor is többször volt, hogy nem értette a helyzetet. Persze lehet, zavarban volt. És a napi 2-3 perces telefonbeszélgetésekben sincs mit elmondani. Nem mesél, de hát lehet, éppen azért, hogy többet hallhassa a hangom. Meg ideges, mert tudja, hogy baromi drága, hogy erre megy el a pénze (vagy talán épp az anyukája pénze, ami rosszabb), de képtelen megállni, hogy felhívjon minden nap.

Félek, hogy nem fog működni. Hogy hibát követek el.

De nincs hiba. Mert ilyet szerintem én még nem éreztem. Fenekestül felforgattuk egymás életét. Kimegyek hozzá, és mérhetetlen boldogok leszünk 10 kerek napig! És utána újra vigyorgok majd nem csak egy hétig, de talán egy hónapig is megállás nélkül! Mert basszus fülig szerelmes vagyok két nap után. És még a környezetem is látja rajtam, hogy annyira őszinte a mosolyom, hogy egy lélek nem vonja kétségbe, hogy nekem ki kell mennem. Hogy kár azért a 62000 forintért. Mert együtt kell lennünk, és az lenne a hülye, aki ezek után nem törné össze magát, hogy kiutazhasson!!!

Továbbmegyek. És elkiabálom. Ha ennyire jól sikerül majd ez a 12 nap próbaidő is, akkor kint keresek magamnak nyári programot…

Csak ne legyek ilyen hülye, mint ma. Ő pedig maradjon ilyen édes. De emiatt nem aggódom. Mert ő mindig édes. És most is írt, hogy ne szomorkodjak. Pedig már telefonon is vigasztalgatott.

Őrület, hogy az egyetemi tanulmányaim kapcsán kell rádöbbennem a magánéleti problémáim gyökereire. Vagy legalább is azok indítanak el a gondolkodás útján.

Regionális tudományok. A fejlődés nem magától indul ki, nem folyamatos. Kell hozzá egy sokkhatás. Valami nagy rúgás, amitől az ember kénytelen változtani. (Leegyszerűsítve. Merthogy én mindent csak leegyszerűsítve tudok visszaadni.) Az én életemben az első sokkhatás az a bizonyos fenyegetéses családi dráma volt. Valószínűleg azt követően kezdtem el gondolkodni. Mert addig minden olyan egyforma volt. Ugyanazt csináltam nap-mint-nap, ugyanabból a szép kis burokból vigyorogtam kifelé. Márpedig ha nem ér semmi új hatás, mitől lennének új gondolataim?

Hogy ez aztán hogyan vezetett el odáig, hogy mára már többé-kevésbé képes vagyok felismerni, ha pl. egy pasi rettenetesen nem illik hozzám, azt már nem tudnám megmondani.

Sőt! Szerintem Apu is ott kezdett el igazán gondolkodni, látni magát. Ott ismerte fel végre hosszú évek után, hogy utálja a munkáját. Hogy tönkreteszi. Hogy nem éri meg. Hogy ő is megérdemli végre, hogy éljen. Hogy nem érdemes addig várnia, amíg teljesen megöregszik, és már semmire sem lesz képes…

Talán, remélhetőleg, Anyu is eljut egy szép napon odáig, hogy felismeri, mit szeret, mi a jó neki, és mi nem. Nekem úgy tűnik, egészen jó úton jár. Kár, hogy még mindig nem képes felfogni, hogy tulajdonképpen Apu az, ami nem jó neki. De ebben én nem tudok segíteni. Csak tudnám, ki tud…

És persze egyszer talán én is rájövök, hogy nekem mi bajom. Remény van, egyre több, merthogy mostanában egyre több mindenre jövök rá.

A múltkor pl. rájöttem, mekkora marhaság lakótárs előtt titkolni, hogy mennyire szívesen megismerkednék az öccsével, és hogy mennyire szimpatikus nekem a srác annak ellenére, hogy még sosem találkoztam vele. (Ellenben prímán el tudom képzelni…) Nyuszim is ugyanezt csinálta anno, és még én röhögtem rajta, s néztem totál hülyének, hogy nem mert öcsémről beszélni nekem. Hát én itt, ennél a felismerésnél gyorsan erőt vettem magamon, és még ha az első szárnycsapások igencsak hülyére is sikerültek, ma pl. tök ügyesen, határozottan és kiegyensúlyozottan közöltem, hogy márpedig hívja őt meg jövő utáni hétre bulizni. Még csak nem is voltam zavarban, és attól sem féltem, ő mit mond erre. (Hihetetlen, hogy tudok parázni a reakcióitól. Nem értem, hogy hagyhatom, hogy így elnyomjon, amikor tulajdonképpen esze ágában sincs elnyomni engem. Sőt! A barátnőm szeretne lenni. Én meg csak hanyatt dobom magam, égnek álló lábakkal, magamat prédaként felkínálva, minta megadó kutyák.) Szóval tök ügyes voltam.

Rájöttem továbbá arra is, hogy képtelen vagyok lazítani. Kikapcsolni. Állandóan stresszelek, állandó feszültség alatt van minden izomcsoportom. Képtelen vagyok nem gondolkodni. Most is (és minden este) ezért nem tudok elaludni, ezért forgolódok és álmodok totál hülyeségeket és rosszakat egész éjjel, mert folyamatosan jár az agyam. Az iskolán, a feladatokon, amiket meg kell tennem, de még azokon is, amik már rég lezárultak, és nincs mit tenni velük kapcsolatban. Újra, meg újra megélek mindent. Kéne valami relaxációs technika. Aputól kértem jóga CD-t, de kiröhögött. (Azt mondta, hülyeség.) Más forrás kell…

Rájöttem, hogy valami kurva nagy gebasz van a fejemben odabent. Hogy teljesen rosszul állok az egész szex-témához. Szökőévente kétszer elkezdem simogatni magam. Próbálkozom. De teljesen rossz az egész, mert nem azért teszem, mert nekem jó, mert élvezem, mert örömet okozok magamnak vele, hanem mert úgy érzem, ez egyfajta kötelességem. Mert a társadalom minden normális tagja ezt teszi. Mert minden rendes ember szereti és élvezi a szexet. És ezt biztos meg kell tanulni… Gyakorolni kell. De nem ez a módszer, hogy magamba sulykolom: „OK, most akkor nekem jó lesz, és kész”. Ez nem tervezés kérdése! (Akkor először a mellemet fogom simogatni, aztán a combomat…) Nem lehet elhatározni, hogy akkor nekem most jó lesz. Ez nem kötelező! Akkor kell csinálni, amikor nekem jól esik. Ha soha, akkor soha.

Az a bajom a szexszel, hogy kötelességemnek érzem. Mert mindig a másik akarta előbb, akarta jobban, nekem pedig vevőnek KELLETT lennem rá. Ilyen lányt még soha senki nem látott – az eddigi partnereim bevallása szerint -, akinek ne lett volna jó, ha rámásznak. Hát basszákmeg! (A mást, és ne engem!) Miért mindig azt kell csinálni, amit a más akar?!? Miért nem lehet az és akkor, amikor én akarom? Ketten vagyunk a játékban. Partnerek. Én is dönthetek. Mondhatom azt, hogy várja ki, amíg én rámászok. Ha ő mondhatja, hogy hagyjam, én is mondhatom, hogy tartóztassa meg magát, és várjon ki.

Ez lehetett a kulcs annál a bizonyos egyetlen férfinál is, akivel jó volt az ágyban. Lehet, hogy egy figyelmetlen szemétláda volt, de terápiás eszköznek pont kapóra jött. Merthogy (gondolom én) csak a nagyon kivételes, illetve a valamiért selejtes pasi tudja türtőztetni magát. Namost ő egy figyelmetlen bunkó volt, aki folyamatosan el volt foglalva a saját kis életével. Olyannyira a munkáján járt az esze, hogy még a saját szexuális vágyai felismerésére sem jutott energiája. Feküdt mellettem, bámulta a TV-t, vagy játszott, és közben valószínűleg teljesen máshol járt. Én pedig feküdtem mellette, és megevett a fene. Elkezdtem csókolgatni. Próbáltam kicsikarni, hogy csókoljon vissza. És ezzel végül teljesen felhúzott.

Szerencsére az utóbbi időben eljutottam odáig, hogy ha valamit nem akarok, rá tudok verni a pasi kezére. Hagyjon békén, nem vagyok a tulajdona. Ott volt az én kedves német játékmajmom, aki meg tudott állni, ha azt kértem. Tehát lehetséges. Ha pedig az aktuális pasi nem képes rá, akkor elmehet oda. Mondjuk egy olyan lányhoz, aki nem igényli az érzelmi intelligenciát! És szerencsére ez a legtöbb esetben már egy csókból kiderül. Legtöbbször.

Tehát azt kell csinálni, amit élvezek is. És csak azt. Azt pl. imádom, ha az állítólagos barátom (aki mondjuk egyre jobban ki tud idegelni a beszólásaival…) a nyakamat csókolja. Rettenetesen jól csinálja és durván meglepően fel tud csigázni vele! (Ő is és én is rendszeresen meglepődünk rajtam.) Több nem történik. Nem tudom, miért – pedig szerintem az is jó lenne nekem. Nem merem bevállalni.

Olyan ambivalens ez az egész is vele! Először taszít. Aztán valamiért mégis megadom magam egy ponton túl. Általában az alkohol hatására. És akkor elkezd cirógatni. Semmi extra, csak a karomat. Játszik az ujjaimmal. Hihetetlen mód ért hozzá. És hallja azt a halk, láthatatlan mozzanatomat, azt a pillanatot, amikor némán csókért sikítok. Hallja! És jön. És úúúúgy csókolja a testem! És én izzok, égek. Aztán egy ponton felfogom, mi történik, és akkor eljön az a pont, amit viszont még mindig nem értek, hogy mi az, és miért. De a durva az, hogy ő észreveszi. A kisujjammal jelzek, de még a hatalmas hevületben – mert lángol ő is – is észreveszi, és EGYBŐL megáll. Bámulatos egy ember.

Furcsa, mert egyre jobban utálom, amiket mond! Az elején a világ legérdekesebb embere volt. Ittam a szavait, úgy éreztem, rengeteget tanulok tőle – most pedig idegesít. Mindenbe beleköt. Úgy fest, minden rossz, amit mondok, semmi se jó, ahova hívom.

És a vonzereje! Az én szememben kimondottan ronda. Taszít. Igénytelen. Kellemetlen az illata. Elhízott. Furán buta-bamba gülüszemei vannak. Utálom, ha találkozik a tekintetünk! (Talán épp ezért tetszik annyira, ha baseball sapit hord. A tekintetünk útjában van. Meg a hülye frizuráját is eltakarja…) De a legrosszabb – az átlátszó tekintetén túl – az, ahogyan olyan taszítóan zsírosan izzadt. (Nem. Nem a túlsúllyal van bajom. Van, akinek imádom a pocakját. De ő valahogy gusztustalanul az… Nem tudom megmondani, miért. Valószínűleg ez kémia.) És ennek ellenére vonz! Mindig olyan érzésem van, minthogyha tök öreg lenne. Egy vén kujon. Mintha én lennék a kis Lolita. Vagy ő egy aberrált szexológus. Valahol gusztustalan a lihegése, de mégis feltüzel. Talán azért, mert tökéletesen érti a testem, a mozdulataim, a reakcióim, és ezt kellőképp ki is mutatja. Érezteti, hogy tudja, mit csinál, és hogy tudja, amit csinál, az tökéletes. Tudja, hogy nekem jó, és azt súgja, ne legyek hülye, mert magam ellen vétek, ha menekülök. Varázsol, elkábít, hipnotizál. Már azzal erotikus, ahogy verset mond!!! Sosem láttam ilyet! Őrjítő, közben pedig valahol félelmetes. Azt hiszem, jobb is, hogy nem csattant el egyetlen csók sem köztünk. Valahol szerintem mélyen bent félek, hogy a rabjává válhatok…

A másik fele az a férfitest és Vikike kapcsolata. Itt is rájöttem valamire. A normális csajok tűzbe jönnek, ha OLYAN férfit látnak. Én, ha meglátok egy meztelen férfit (teljesen pucérat), vagy csak elképzelem – megrémülök! Halál komolyan mondom. Egyáltalán nem tartom vonzónak, szépnek, izgatónak a hímvessző látványát! Valószínűleg egyből a kényszer, a nyomás, a nyomulás az, amivel asszociálom. A nyomás. Hogy csókol, de már egyből dörgöli hozzám a csípőjét, és legszívesebben ott, a parketten megdugna. Vagy bárhol. Csak nyomhassa belém. Mert csak ez számít. Semmi más nem érdekes, csak hogy hozzám nyomhassa, dörgölhesse azt a bizonyos tagját, és élvezze. Ő. Ő élvezze. Aztán a végén esetleg még el is köszön. Az utóbbi időben ha valaki így közelít, egyből tolom el magamtól. Próbálkozzon olyannal, aki ezt értékeli!

A normális lányok elképzelik valamelyik filmsztárt az ágyban. Legalább is az amerikai filmek szerint. Vagy legalább a párjukat elképzelik, mikor egyedül álmodoznak éjszaka. A normális lányoknak vannak erotikus álmaik. Ehhez képest én itt fekszem magányosan, ELHATÁROZOM, hogy akkor én most „örömet” okozok magamnak, és eldöntöm, hogy akkor én most valakire gondolni fogok. Tegyük fel a matadoromra. De mivel az egész egy döntés, képtelen vagyok elképzelni. Inkább még ezt is magamra erőszakolom…

Az egyedüli haladás az, hogy matadorom csókját el tudom képzelni. Tisztán emlékszem az egyetlen puszira, amit adok, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ha majd újra látom, és végre csókolózni is fogunk – amiről már annyit beszéltünk, írtunk -, akkor az nagyon-nagyon jó lesz. Valahogy tudom, hogy jól csókol, és jó lesz, ha megérint. Emlékszem, hogy mikor először találkoztunk, minden olyan egyértelmű volt. Úgy szóltunk egymáshoz, mintha már ismernénk egymást, közben szinte semmit sem tudok róla. Feküdtem mögötte, átnyúltam fölötte, hogy elérjem a számítógépet, és olyan volt, mintha átölelném. És neki is. Nézett bele a szemembe, és benne volt, hogy fáj nekünk, hogy elutazom. Hogy csak akkor találkoztunk. Mert megcsókolna. Vagy én csókolnám meg. Csak lenne még egy fél napunk! És cukkoltam, és cukkolt, és egyikünk sem gondolkozott, taktikázott. Egyikünk sem rejtegeti, hogy tetszik neki a másik: megírjuk kerek-perec. Hív, hogy menjek ki újra, és tudom, hogy őszintén hív. Ír rendszeresen, és tudom, hogy ez nagyon-nagyon becsülendő! Tudom, hogy azért ír, mert írni akar nekem. Mert fontos vagyok neki. És tudom, hogy legközelebb is írni fog. Küldi a szájrapuszit, mert az is természetes. Pedig én az ilyentől máskor zavarba jövök. Most is zavarba jöttem, de csak egy egészen röpke pirulás erejéig, mert aztán egyből rádöbbentem, hogy én AKAROM, hogy adjon nekem szájrapuszit! És látni akarom! Bújni akarok hozzá. És ettől én mind ideges leszek. Mert távol van.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy 99%, hogy nem ő életem párja, mert más, mint én, de édes, jól elvagyunk, és nagyon szeretnék hozzá bújni egy időre. Aztán majd kiderül, hogy milyen is ő, merthogy szinte semmit sem tudok róla.

 

Eddig jutottam. Rúgás-generálta önismereti kurzus első rész. Most pedig gondolkodom tovább, merthogy aludni még mindig nem tudnék…

Ami mindent elmond rólam, meg az utóbbi néhány hónapomról.

Barátnőm mesél. Ez esetben a tanszékén dolgozó tanárokról.

- És mind kb. harminc éves, és mind férfi. – Mire Mogyoróval egyszerre húztuk közelebb a székünket barátnőnkhöz, érdeklődésünket kifejezve. Barátnőnk pedig folytatja:

- Annak ellenére, hogy ilyen fiatalok, átlag 4 gyereke van mindnek. – Ekkor észrevette a csalódottságot az arcunkon, úgyhogy egyből így folytatta: - De azért még mindig van köztük kettő, aki facér. – Kettő! Tehát jut mindkettőnknek. Majd a pontos leírásukba, jellemzésükbe bocsátkozott.

Azért jellemző, hogy nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen. De legalább van, kivel együtt érezhetünk. Lakótársammal is. Ezért is alapítottunk klubot. A Hülye Nők Klubját. Kifejezendő, mekkora nagy szakértők vagyunk a párkapcsolatok terén.

2008. Új év. Próbálok visszatérni régi önmagamhoz. Vagy legalábbis egy feljavított régi Vikihez. Hegeli dialektika. Agyamra ment az egyetem…

Annyiszor megpróbáltam már újrakezdeni a naplóírást az utóbbi fél évben! Lehet, most sem fog sikerülni. Sőt, több, mint valószínű… Azt hiszem, még idő kell hozzá.

Ma egészen sokat gondolkodtam. Tegnap éjjel visszaolvastam néhány másfél éve készült bejegyzésemet, amiket Lujzin találtam. Fura volt, mert már akkor is más voltam. Talán már akkor elkezdődött. Vagy még azelőtt…

Próbálok rájönni, mi történik velem. Bennem. Meg mióta. Mi váltotta ki. De legfőképp, hogy jó-e ez nekem. Mert szomorú lettem és komoly. Lógatom az orrom és kedvetlen vagyok. Úgy fest, épp növök fel. Fáj bele a csontom is.

Nehéz felnőni, de annyian mondják, hogy szükségszerű! Meg hogy jó, ha az ember nehézségeket is megtapasztal, megedződik. De mire jó? Mire jó, ha fáj, ha nehéz, ha az ember szenved, és ezek után sokkal szürkébbnek látja a világot? Miért jó, ha megszűnik a naiv boldogság? Miért jó látni? Kinek jó a fájdalom?

Azt hiszem, kezdem megérteni. Bár igazából az utóbbi rengeteg változás után már én vagyok az, aki a legkevésbé komolyan vesz engem. Mindenesetre valamire újfent rájöttem, amiről majd lehet, megint kiderül, hogy marhaság, de talán a sok marhaságon keresztül egyszer majd eljutok az igazság közelébe. Addig meg növök szorgalmasan, és igyekszem összeszorítani a fogamat, ha fáj.

Olvastam a másfél évvel ezelőtti önmagamat, és rájöttem, hogy azt hiszem, fejlődök. Mert az már fejlődés, ha az ember felfogja, butaság volt, amit akkor gondolt, nem? Sőt, már akkor is fejlődtem, mert már akkor is napról-napra rájöttem, hogy mekkora butus vagyok. Mert már akkor elkezdtem meglátni, hogy egy-egy pasiért teljesen értelmetlen rajongani, mert még nekem sem tetszik igazából.

Ekkor arra gondoltam, lehet, azóta kezdtem el gondolkodni, amikor először estem pofára az életben. Amikor hirtelen kiszakadt az a burok. Mert nagyon úgy fest így utólag, hogy hosszú évekig csak éltem boldogan bele a világba, és bármi történt, képtelen voltam levonni belőle a tanulságot. Mindent csináltam ugyanúgy, újra, meg újra.

Namármost remélem, hogy ez most már nem így van, hogy kezdek tanulni a hibáimból, csak éppen kurva későn kezdtem. Kicsit le vagyok maradva 20 évvel. Tök hálás vagyok a szüleimnek, hogy ilyen hűdejó, szépséges környezetben neveltek fel, de akkor én most emiatt hátrányt szenvedtem??? Vagy még ráérek akár most is felnőni? Behozhatom még a lemaradást?

Tisztában vagyok vele, hogy még mindig egy hülye kis infantilis liba vagyok, aki pillanatnyilag is ott tart, hogy egyre több rózsaszín, állatkás, virágocskás tárggyal rámolja tele a környezetét, de! … Mi de? Sehol sem tartok! Gyűlnek a konfliktusok körülöttem, én pedig küzdök. Igyekszem, próbálom feldolgozni őket, próbálok nem beleesni újra, ha már a szünidőben sikerült kicsit kikászálódni. Próbálom felfogni, hogy ugyan eddig minden sikerült az életben, amit kitűztem magam elé, de ettől még nem kell túlságosan elbíznom magam és túl magasra tenni a mércét! Egyáltalán nem történik katasztrófa, ha kapok két négyest! És akkor sem, ha nem kapom meg végül a kiszemelt ösztöndíjat. Nem a pénz, meg a teljesítmény a lényeg, hanem hogy érezzem jól magam, a francba. Merthogy tök büszke lehetek magamra én is, meg a család is, de egy depressziót nem ér meg mindez! Inkább vegyek vissza egy fokozatot. Komolyan nem egészséges dolog ez, hogy megnézek egy epizódot valamelyik sorozatból, és már lelkiismeret-furadlásom van, hogy pazarlom a drága időmet! (De hiába írom ezt, továbbra is lelkiismeret-furdalásom van…)

Ezért nem volt kedvem naplót írni ennyi ideig. (Vagy legalább is részben.) Mert én magam is hülyeségnek tartom, amiket gondolok. Mert újra, meg újra rádöbbenek, hogy rosszul ítéltem meg egy helyzetet, valakit, vagy akár az egész világot, de hiába értem meg valószínűleg a helyzetet, akkor jön egy újabb konfliktus, egy újabb próbatétel, amiben újból tévedek. És ebben a rengeteg helyesbítésben elfáradok. Már nincs is kedvem odafigyelni a gondolataimra. Találkozom egy régi ismerőssel, ő beszél magáról, de nekem nincs kedvem elmondani, én mit gondolok, velem mi van. Nemcsak írni nincs kedvem, de beszélni sem.

Hallgatok. Hallgattam pénteken is. Figyeltem, hátha tanulok valami újat, ami majd a megoldást jelenti. És közben nem volt semmi kedvem mesélni magamról.

Ma lakótárs megkérdezte, mi fontos nekem egy pasiban. Nem voltam hajlandó válaszolni. És azért nem, mert szégyenkeztem! Mert tudom, hogy lehet, ma még ezt mondom, de aztán holnap rájövök, hogy marhaság, mert nem is az a lényeg, hogy valakinek jó legyen a humora. Beismerem: fogalmam sincs, mi a lényeg! Nem tudom, milyen pasik tetszenek nekem, és azt sem tudom, mi a fontos nekem. Még csak azt sem tudom mindig, mi az, amit igazán szeretek csinálni. Bár most már egyre határozottabban törekszem rá, hogy rájöjjek. Elvégre állítólag az az első lépés, hogy felfedezzük, van probléma. (És ezt kivételesen ki merem állítani, mert nem én mondtam, hanem valami okos ember.)

Tulajdonképpen valamelyik este még odáig is eljutottam, hogy végre fel tudtam sorolni néhány rossz tulajdonságomat. Rég óta rettegek ettől: egyszer elmegyek majd egy állásinterjúra, ahol megkérdezik, milyen rossz tulajdonságaim vannak. És én nem tudok válaszolni! Mert fogalmam sincs róluk! Amit tudok, azokon igyekszem változtatni. Ha ráébredek, hogy igazán rossz. De amire nem jöttem rá? Honnan tudjam? Hogyan kell rájönni???

- Rossz emberismerő vagyok. Rengetegszer teljesen más derül ki az ismerőseimről, mint amit elsőre gondoltam róluk.

- Sokszor nem bírom, ha irányítanak. Vannak olyanok, akikre abszolút felnézek. Olyankor, amikor tisztában vagyok vele, az én tudásom nulla az adott területen az övéhez képest. De amikor úgy érzem, a másik tudása nem elég nagy az enyémhez képest, akkor kiakadok. Sért minden utasítás. Még az is zavart, ha megkértek, csináljak egy csésze teát a munkahelyemen, pedig ott tényleg az volt a dolgom! És nem is az volt a baj, hogy nem szeretek teát főzni, mert tök szívesen tettem – ha magamtól ajánlottam fel. De ha kértek, utasítottak, amikor én épp mást akartam csinálni, kiakadtam. Szerencsére csak a legritkább adtam hangot mindennek – inkább csak magamban forrongtam, amíg aztán (néha) rá nem jöttem, hogy hülyeséget csinálok.

- Nem bírom a konfliktusokat. Leginkább azt nem, ha rámszólnak. Ezrét is voltam mindig ilyen jó kislány. Bármit elkövetek, csak nehogy egy rossz szó érhessen…

Azt hiszem, kb. eddig jutottam eddig. Ott van még a gyerekes naivitás, de azt még nem sikerült realizálni, hogy ezzel mi a baj…

Jó lenne néhány olyan ember a környezetembe, akik megmondják, ha baj van velem. Kritizálnak, rámszólnak. Bár a lakótársam megteszi, de ő azt hiszem, még nálam is nagyobb marhaságokat beszél. Lehet, az ő esetében még az enyémnél is vastagabb volt az a burok… Beszól, de marhaságokat. Cukkol, hogy stréber vagyok, de hogy mi ezzel a baj, azt már szerintem ő sem tudná megmondani… De legalább a rosszarcú tegnap jól megmondta nekem! Nem is haragudtam meg rá egyszer sem! Pedig mondta, hogy baromira nem nőies, ahogy ott trappolok a fallabda-pályán, és igazán megmozdulhatnék, mert egy rohadt, lusta lajhár vagyok. Tök igaza volt, és cseszegessen is, mert ez kell nekem. Utálom, ha cseszegetnek, tehát mindent el fogok követni, hogy ne legyen oka cseszegetni.

Holnap karácsony. Ez mindig annyira hihetetlen. Minden évben nem akarom elhinni 23-án, hogy másnap karácsony. Máris… Mindig olyan hirtelen jön el!

Igazán szépen teltek az ünnepi előkészületek. Sok év után először sikerült ennyi időt szakítani a barkácsolásra, képeslapírásra. Vásároltam anyuval, apuval, a tesómmal, egyedül. Voltam moziban a csajokkal, fallabdázni apuval, és sütöttünk mézeskalácsot anyuval, közben pedig három romantikus filmet is végignéztünk.

Tesóm boldog. Van párja. Bezárkóznak a szobába, majd hunyorogva jönnek le az emeletről órák után. Mintha magamat látnám a gimi végén. Kuksoltunk a sötétben, összebújva. Nem mondom, hogy feltétlenül azok a pillanatok tettek boldoggá, de attól még hiányzik. Megint a szokásos műsor ment ma. Vikinek nincs pasija. (Lassan kezdem én is a Bridget Jones-ra emlékeztetni magam, pedig igazán utálom azt a nőt.) Én pedig kis híján elbőgtem magam ott a mézeskalácsok fölött.

Találkoztam a barátommal. Nem hitte el, hogy nem vigyorgok állandóan. Felháborodott, hogy miért nem szóltam. Pedig szóltam én, de ő csak legyintett, nem vett komolyan. „Úgyis találsz valakit!” Senki sem félt. „Pont neked ne sikerülne?!?” „Téged mindenki szeret!” Aszongya, Viki Fan Club.

Faszság!!! Vagyis ki tudja, de én kibuktam. Ezért nem mondtam el! Mert nem vesz komolyan. Lehet, nem komoly a probléma, lehet, tényleg meglelem majd a hercegem, de addig, amíg én ezt képtelen vagyok elhinni, igenis van baj! Van. Az a baj, hogy félek. Borzalmasan félek!!! Nem, tényleg nem vagyok magányos, mert rengeteg szeretet vesz körül. Itt a családom, meg a külföldiek is hiányoznak, bármennyire is menekültem haza. Mert azért megszerettem őket. Vannak barátaim is, igazi tündérek. Lakótársammal is annyira jó volt ez a hét. (Annak ellenére is, hogy képtelen elhinni, bárkinek is rosszabb lehet, mint neki. Pedig neki sem rossz. Fél éve nincs pasija. De legalább az ő problémáival vagyok így elfoglalva, nem a sajátjaimmal…) Nem vagyok én egyedül, és lehet, jobb nekem szex nélkül, kell ez a pihenő, hogy végre kiverjem a fejemből az idegbajomat, DE! Az a baj, hogy rohadtul be vagyok szarva. Félek. Nagyon. NAGYON!

Régen annyira biztos volt minden, most meg itt állok egyedül négy éve, és egyre kevésbé vagyok képes elhinni, hogy létezik számomra is egy herceg. Ráadásul az egyetemen azt látom, mindenki foglalt körülöttem, mindenkinek van párja, csak nekem nem jut. Amúgy meg mindenki válik, senki sem boldog örökké.

Felsikítottam. Könnyű kinevetni a naiv kislányt. Igazán könnyű nevetni a nevetséges, felesleges félelmein, de ha az a naiv kislány, akit eddig mindig csak mosolyogni láttak egy ilyen szép nap végén is képes lenne elbőgni magát a mézeskalácsok felett, akkor az azt jelenti, kurvára nincs rendben a világ, és lehet aggódni. Meg segíteni, lelket önteni belé.

Bőgtem egy félórácskát az ölében. Végre komolyan vett. Mondott mindenféle szépet. Különleges vagyok, megismételhetetlen. Engem nem lehet nem szeretni. („Tudsz olyat mondani, aki nem szeret?”) És a bőröm is mint a selyem. Na meg a zsömlényi pocakom. Imádja. Vigasztalt. Azóta vagyok szarul. Újra eszembe jutott minden. Na, nem mintha annyira elfelejtettem volna, de azért igyekeztem. Most viszont négy napja Viki újra nyomott. Faszkivan.

Nekem nem kell most azonnal a herceg, csak egy szavahihető jós, aki megmondja, hogy igenis boldog leszek életem végéig, nem kell aggódni. És akkor ó, Istenem, milyen boldog leszek! Soha többé nem lesz egyetlen problémám sem! Hisz most is csak ez az egy van, de ez az egy nagyon!

Angyalok az égben! Kérlek Titeket, mentsetek meg! Karácsony van! Kérem!

Köszönöm.

Mind megkergültek. Apukám volt az első. Illetve őt még nem venném bele a körbe. Tulajdonképpen jól tette. Végre elkezdte élvezni az életet. Nade B szülei?!? Ők miért mentek szét? Ők mindig annyira szép pár hatását keltették! Jól mutattak együtt, kedvesek voltak egymással, boldognak tűnt a házasságuk. Erre a férfi elhagyta a nőt. Mellesleg a férfi iszonyat jóképű. Két férfit tartok összesen jóképűnek ötven felett, és ő az egyik.

Állítólag nagynénéméknél is gondok vannak, pedig a férje igazán megbecsülhetné, hogy másodszorra ilyen boldog házasságot köthetett. Úgy szerették egymást mindig. Annyi közös van bennük! Ráadásul már nyugdíjaskorú. Nem is értem, hova pattog… Nem fél, hogy egyedül marad??? Mert nagynéném az fél.

Aztán ott van Macska családja. Apukája egyre súlyosabb beteg. Felejt. Tök hülyeségeket beszél. Oda az agya szegénykének. És akkor eljár táncolni. Szegény meg van bolondulva, mert a felesége már nem akar összebújni vele, amit mondjuk senki sem csodál.

Igazából egy valamiben tudok csak bízni: hogy én egy másik generáció szülöttje vagyok. A nagyszüleink idejében még teljesen más világ volt, és mire én ide kerülök, szintén teljesen más világ lesz. Hogy jobb, vagy rosszabb, azt nem tudni, de még igyekszem bízni. Mert kezdem azt hinni, ennél rosszabb már nem lehet, csak jobb… Hátha addigra észhez tér a világ…

Pasik? Semmi. Az említett Rózsavölgyivel próbálok levelezni. Hetente egyszer néz be átlagosan iwiw-re. Lehet, hogy sokat tanul, makettezik, okosodik, lehet, hogy sok a dolga, de ha hetente nézi csak meg a postafiókját, abból még a legnaivabb is rájön, hogy nem várja a leveleimet. Viszont kitartóan válaszolgat. Bár legutóbb már azt hittem, eltűnik. Írtam, elolvasta, de nem válaszolt, pedig máskor legalább azonnal szokott. Aztán két nap múlva én lepődtem meg a legjobban, mikor mégis.

Próbálok elbűvölő lenni, aztán majd meglátjuk. Azt várom, hogy megszokja, hogy vagyok. Hogy egyszer majd megismerjen, és akkor majd elválik. Írom tovább kitartóan a leveleket. Írni legalább egész jól tudok. Bele mindenesetre nem élem magam. Hazudok. Próbálom azt álmodni, hogy a felesége vagyok. Persze ehelyett csak azt álmodtam, hogy látom őt a barátnőjével… Megírtam neki, nem cáfolt rá. Valahogy úgy érzem, nincs neki barátnője. Meg úgy is, hogy nagyon jó gyerek, és ha én írok, a világ végéig is válaszolgatni fog. De attól tartok, sosem fogja azt írni, találkozzunk.

Habár most már viccelődik is, meg puszil.

Á, nem reménykedek! Most már még én sem reménykedek.

A másik az az élettársam öccse. Tök hülyeség az egész, tehát rám vall. Sosem láttam még a srácot! Csak meséket hallok róla, láttam fényképen, majd bemagyaráztam magamnak, hogy ő Matthew McConaughey, meg hogy ő lesz a férjem. Erre rátesz még egy lapáttal, hogy az élettársam is sokszor kitalálja, milyen vicces lenne, ha mi járnánk. Tulajdonképpen még örülne is neki. És akkor még csoda, hogy képzelgek…

Ezen kívül van még valaki, aki mindig elvörösödik a folyosón, ha meglát, nagyon örül nekem, de nagyon fura vele beszélgetni. Úgy feszengünk mindig. Mellette ott van még a negyedik fiú, az énekes, aki nagyon vad, de újabban, ha én szólok hozzá, tök szelíd lesz. Nem értem. Szeretem őt nagyon, meg ő is engem, de valahogy kizártnak tartom, hogy pont én kellenék neki. Nagyon nem tudom mire vélni a dolgot. Miért pont nekem nem szól be soha? Mindenesetre megtiszteltetésnek veszem, hogy felnéz rám. Én is rá.

Ja, meg a német! Ő annyira édes volt! Egyedül mentem a koncertre, odakéredzkedtem az asztalukhoz. Azt hittem, a párjával van, közben csak kolléganő volt az illető, ráadásul még unta is. Hazavitt kocsival. Aranyos volt nagyon, sőt nagyon szeretnék találkozni vele újra, de remélem, nem akar engem…

Kb. egy hónapja repül az idő. Repülnek a percek, felfoghatatlan gyorsan. Majd’ egy éve élem az új életem az új város új emberei között. Állandóan pörgök, már-már ijesztően túlpörgök, és nem állok meg egy percre sem. Nem nézek tükörbe, nem gondolok magamra, csak tanulok, szervezek, takarítok, rohanok. Feszült vagyok, érzem. Érzem, hogy egy percre sem lazítok. Úgy ébredek, hogy még a lábfejem izma is görcsben áll. Nagyon rosszul alszom.

Sikert sikerre halmozok. Csupa ötös, sikerült beadandók, millió program, amin részt veszek, aktív tagja vagyok a közösségnek. Nap végén kötelező jelleggel összeírom, milyen jó dolgok történtek velem aznap. Ezzel próbálom elkerülni azt, hogy újra magamba zuhanjak. Hogy kétségbe essek…

Úgy teszek, mint aki boldog. Igyekszem elhitetni magammal. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok az, de elegem van a kesergésből. Elhatároztam egy ideje, hogy nem panaszkodom többet amiatt, hogy ilyen magányos vagyok, és így is lett. Nem beszélek róla senkinek. Azt hazudom a külvilágnak is, meg magamnak is, hogy minden rendben. Azt remélem, ha majd ez látszik az arcomon, akkor jobban közelednek hozzám. (Ez így is van.) De azt is remélem, hogy az a valaki majd átlát az álarcon…

Akik a tanév elején úgy tűntek, a barátaim lesznek, valahogy eltűntek. Talán az én hibám, talán nem. Az első kedvencemet én kezdtem el hanyagolni, az tény, de mindez akkor történt, amikor a legeslegjobban magam alatt voltam. Aztán, mióta már nem vagyok olyan mélyen, valahogy ő nem viszonozza. Hiába keresem, ő utána nem nagyon hív… Viszont legalább félig-meddig találtam másokat, akik egyre kedvesebbek nekem. De bárcsak lenne valaki abban a városban is, akinek elmondhatnám, ha valami a szívemet nyomja. Mert olyan egyelőre csak itthon van.

Jó nekem egyáltalán itthon? Egész nap csak lustálkodom. Megjövök ugyan, de a család minden hétvégén szétszéled. Hárman három felé mennek, én meg itthon maradok hoppon. Tanulni viszont nem tanulok, hanem a gép előtt lógok egész nap. Itthon valahogy nem megy a tanulás, amitől lelkiismeret-furdalásom lesz, hogy pazarlom az időt. Lazítanom kéne, megérdemelném, de nem nagyon tudok én olyat. Lehet, mégis jobb nekem ott lent. Jobb munkába fojtani a problémáimat. Jobb becsukni a szemem, és nem odafigyelni magamra. Csak élni az életem, építeni a karrierem, aztán majd lesz valaki. Talán egyszer mégis szembejön az utcán az a bizonyos illető…

Mellesleg már tudom, hol kapható pszichológus. Van az egyetemen ingyen. Már csak el kéne menni. Meg kialálni, mi is a bajom, merthogy most annyira belemerültem a sok dolgomban, hogy már nem is igazán tudom, mi a bajom. Azt hiszem, nincs is, pedig ez nem így van. 

Kezdjük átlépni azt a bizonyos kritikus várakozási időt. OK, hogy nem lóg minden nap az iwiwen, ez gyakorlatilag még pozitív is, csakhogy miközben ennyi minden dolgom van, és ennyi felé kell koncentrálnom az iskolában, egyre kevesebb időm jut arra, hogy felidézzem magam előtt a csinos kis pofikáját. Tudtam én, hogy egy képbe nem tudok én hosszan szerelmes lenni. Szerencsére. Tehát most kéne egy kis inger. Egy kedves kis levél tőle. Mielőtt még elfelejtem…

Persze azért ma legalább négyszer megnéztem az iwiwet, méghozzá úgy, hogy reggel addig nem voltam képes elkezdeni koncentrálni a munkahelyen, amíg sutyiban le nem ellenőriztem, van-e levél…

A hétvégén kétszer is szerelmes lettem. Bár elsőre igazából nem is, csak szimplán megörültem a külföldi hívásnak, meg hogy még mindig hiányzom ott, és kínomban, miután a feleségének nevezett („Szokták kérdezgetni, ki az a lány a fényképen. A barátnőd? Én meg erre azt felelem, nem, a feleségem.”) Igazából mindig is imádtam őt, de szerencsére sosem akartunk egymástól semmit – bár egy tündér, és egészen jó pasi is. Most viszont a nagy magányomban már erre is beindultam. El is képzeltem, hogy tartunk majd nemzetközi lagzit, bár igazából sehogy sem állt össze bennem a kép. Szóval el is felejtettem másnapra szerencsére. De egy estén át legalább jól elvigyorogtam a gondolaton.

Szombaton viszont végképp megzavarodtam. Most ezt így nem tudom eldönteni, hogy komoly, meg hogy vajon elmúlik-e két nap alatt, de egyelőre teljesen kész vagyok idegileg egy teljes napja. Botrány.

Az volt, hogy nagy összeröffenés volt a volt általános iskolánkban. Szar kedvem volt. Mert ugyan még a múlt héten fejembe vettem, hogy hétfőtől kezdve csupa jó napom lesz (de legfőképpen jó hetem), és nem panaszkodom többet, hogy én senkinek sem kellek, meg mennyire magányos vagyok, mert ez már szánalmas. A hét folyamán egészen jól bírtam, de szombatra azért elfáradtam a nagy erőlködésben. Ráadásul, ahogy az iskola felé ballagtam, tök magányosnak éreztem magam, mert engem ott senki sem várt. Legszívesebben visszafordultam volna a bejárat előtt.

Tényleg senki sem várt engem. Ugyan ott volt például Macska is, akivel imádjuk egymást, de nagyon el volt foglalva a saját osztálytársaival. És amúgy is, valahogy mindenki valaki mással volt elfoglalva. Még a nagy kedvenc matektanárnőm is alig beszélgetett velem néhány szót.

Beültem hát az idegen osztályba, akik tulajdonképpen sokkal kevésbé voltak idegenek, mintha a saját osztályom lett volna ott, és ahova igazán sosem éreztem, hogy oda tartoztam volna, miután áruló módján idő előtt elhagytam őket, de  igazából mégis úgy éreztem magam, mint aki odapofátlankodott. Egyszóval szar kedvem volt, feleslegesnek éreztem magam és jelentéktelennek.

Épp egy másik lánnyal beszélgettem, akivel véletlenül egy középiskolába jártunk, tehát sokkal inkább volt közös témánk, amikor arra lettem figyelmes, hogy Macska egy feltűnően jóképű fiúval beszélget. Namármost Macskát én ismerem oda-vissza icipici kora óta, így hát marhára nem értettem, ki az a titokzatos idegen. De igazából nem sokáig izgattam magam a dolgon, mivel úgy gondoltam, biztos minimum négy évvel fiatalabb még Macskánál is, meg aztán amúgy is szar kedvem volt. Tehát egyszerűen leszartam, és kész.

Aztán később csak megkérdeztem a mindentudó, ezerhétszázismerősű ismerősömet, hogy mégis ki a srác. Ledöbbentem. Azt mondta, egyel járt alattam. Együtt zongoráztak Macskával. Sokkal fiatalabbnak gondoltam. És továbbra sem értettem. Mert én ugyan nem voltam egy nagy híresség alsóban, de azért ismerni ismertem majdnem mindenkit. Az alattunk levő osztályt meg pláne. Szóval el sem tudtam képzelni, ki ő.

Mikor Mindentudó végül kibökte, hogy ő a Rózsavölgyi Tomi, én úgy ledöbbentem, hogy még az ajtón is kifordultam. Levegő után kapkodtam. A RÓZSAVÖLGYI TOMI??? Az a kis dundi, alacsony, szemüveges srác, aki mindig a legjobb tanuló volt, és folyton fellépett a koncerteken? EZ A SRÁC AZ A KISFIÚ? Mármint abból lett? Ilyen szép?

Namármost Rózsavölgyi Tomi olyan szépséges lett, mint egy mesebeli herceg. Még a zöld kapucnis Pán Péternél is sokkalta szépségesebb. Körülbelül pontosan ugyanannyira nagy hatással volt rám első pillantásra (azaz másodikra, mert az első pillanatnál még durván szartam a világra), mint Pán Péter. Csakhogy ő még sokkalta szebb. Zavarbaejtően szép. Zavarba is estem, és még ott is vagyok mindig.

Odamentem hát Macskáékhoz, beszálltam a társalgásba. Nem is volt bennem hátsó szándék, amit a hülye, elbaszott viselkedésem is bizonyít. Merthogy, mint mondottam, leszartam. Mindent.

Mosolygott, nevetett a szeme. Rám figyelt, kérdezte, ki vagyok. Most, hogy így utólag belegondolok, tényleg ő a mesebeli herceg. Nem válaszoltam neki, csak annyit, hogy én tudom, ki ő, de ő biztos nem tudja, én ki vagyok, viszont nem is fontos, nem is érdekes, hagyjuk is. Körülbelül negyedikre voltam hajlandó csak kibökni a nevemet, merthogy tényleg annyira jelentéktelennek éreztem magam aznap, hogy úgy éreztem, még a nevem sem számít. Akkor is úgy elhadartam, hogy szerintem tutira nem értette, meg aztán tovább hajtogattam, hogy de nem is érdekes.

A fura az, hogy annak ellenére, hogy ilyen hülye voltam aznap, a srác csillogó szemekkel hallgatott végig. Már amennyit hajlandó voltam magamról beszélni. De beszélgettünk, ő ragyogott, nevettek a szemei, figyelt, itta a szavaimat, és gyönyörű volt. Állítom, a legeslegszebb, akit valaha láttam.

Nem bízom el magam, főleg mert újabban pesszimista vagyok. Ugyan tényleg ragyogott, de pont ugyanennyire ragyogott akkor is, mikor Macskával beszélgetett. És ugyan sokáig csak velem beszélgetett, de az is igaz, hogy ő is pont annyira egyedül volt, mint én. Osztálytársak nélkül.

Aztán végül elbasztam. Megjött Berci. Az a Berci, akit amúgy a leggyakrabban látok, mert a testvérem nagy barátja. Namármost Bercivel nekem dolgom volt, de ez a dolog igazából rohadtul ráért volna még. De én hülye voltam, teljesen nemnormális, és akkor kérdeztem meg a dolgom Bercitől, amikor az a tündér éppen csakis velem beszélgetett. Én viszont leszartam. Bercivel elkezdtünk beszélgetni, mesélt, előadott, nekem csillogtak a szemeim, mert annyira érdekes volt, amit mondott, a Tündér pedig eloldalgott… Azt mondta, megkeresi a kabátját, mert nem is tudja már, hova rakta el. És aztán nem is tért vissza.

Hülye voltam. Szartam rá. Érdeklődve kérdezgettem ugyan mindenről, de közben szomorúan a cipőmet bámultam. Persze, az én szemem is biztosan csillogott, de igazából, mikor Berci megjött, akkor még jobban. Pedig Berci aztán igazán nem kell nekem. Csak addigra már kezdtem feloldódni, felrázódni, meg hát végre megjöttek a barátaim, meg anyukám is és már nem is voltam annyira zavarban.

Persze még nincs veszve minden. Mikor hazamentem, az első dolgom volt, hogy megkeressem az iwiwen. Természetesen. Még csak enni sem ettem. Nem is voltam többet éhes. Felváltva nézegettem a fényképeit újra, meg újra vagy hatvanötször. Remegett a gyomrom. Nem tudtam hová tenni magamat.

Nehéz eldönteni, hol szépségesebb: a képeken, vagy az életben. Mindegyik esetben ugyanúgy ragyogott. Helyes arca van, meg szép barna szemei és édesen kócos haja, de igazából nem is az tetszett, ahogyan szép az arca, hanem amit sugallt. Azt a mérhetetlen jóságot, alázatot, érdeklődést, szeretetet, szeretnivalóságot és vidámságot. Optimizmust és csodálatot. Empátiát. Megbízhatóságot és hűséget. Végtelen kíváncsiságot…

Egész nap csak rá tudtam gondolni. Családi program volt ott, nosztalgiakirándulás, nekem pedig folyamatosan az járt a fejemben, bárcsak ott lenne velünk. A családi kiránduláson!!! Hosszú-hosszú ideje nem szerettem senkit olyat, akit el tudtam volna képzelni a családom körében. Őt viszont egyértelműen. Még úgy is, hogy Macskáék családja is velünk volt. Láttam magam mellett, ahogy velünk ugrál a köveken. Boldogságot éreztem, még ha csak egészen halványan is.

Nem tudom, mi ez, és azt sem, meddig tart majd. Hogy vajon holnapra elfelejtem-e, vagy nem. Azt sem tudom, hogy jó-e a levél, amit írtam neki, meg azt sem, hogy számít-e egyáltalán, hogy jó-e a levél. Mert ha ő is ugyanezt érezte, akkor teljesen mindegy, mit is írtam és hogyan, ha viszont nem, akkor meg azért mindegy… De az is lehet, hogy mégsem mindegy. Nem tudom, válaszolni fog-e, és hogy hogyan. Magamat sem ismerem, nemhogy mást…

Esély van, azt látom. Értem. Érzem. Arra is van esély, hogy belebolonduljak teljesen. Annak ellenére, hogy fiatalabb. Merthogy azt is leszarom. Csak annyit tudok, hogy most nagyon-nagyon szurkolok magamnak!

Holnap estig nem nézem meg az iwiwet.

Színházban voltunk. Zseniális volt. Hiányzott. Veszettül. Bár a társaság nem volt az igazi (azt hiszem, imádom az élettársamat, pedig nem is). Hülyeségem határtalan: ahelyett, hogy teljesen átadtam volna magam a darabnak, azon izgultam, hogy vajon tetszik-e az élettársamnak. Mert neki mindig olyan határozott véleménye van mindenről. És ugyan sosem hibáztatna engem, de utálom, mikor nem jóra hívom meg. Mármint neki nem jóra.

Az is hiányzik, hogy koncerten ugráljak. Tavaly annyi bolond koncerten voltam. Reagge. Úgy akarok ugrálni, hogy ne érdekeljen, hogy táncolok. Úgy szeretnék tombolni, hogy a lehető leghülyébben nézzen ki!

Hiányzik a boksz. Hogy jól kitomboljam magam. Helyette hétfőn felfutottam a hegyre. Segített, de nem volt az igazi.

Hiányzik a blogom. Az, ahogy naponta többször nézegettem, meg izgultam a statisztikákon.

Van, amilyen szempontból tetszik, ahogy változom, de ezeket nem kéne hanyagolni…

Ami jó: veszettül szorgalmas lettem. Ami rossz benne, hogy ha egy percet is el kell vesztegetnem, ideges leszek. Amire rájöttem: utálom, ha hátráltatnak. Ha nem hagyják, hogy azt csináljam, amit akarok. Főleg, ha nem hagynak tanulni, azt nagyon utálom.

Szeretek továbbá kispárnával aludni. De nem alszom kispárnával, mert túl nagy a nagypárnám… Nem tudom, mitévő legyek…

Az utóbbi időben fotóundorom van. Egyrészt tök hidegen hagy, hogy lefotózzak bármit is, másrészt pedig a legkevésbé sem szeretném viszontlátni magam a képeken. Valószínűleg, akik ismernek, nem hinnék el.

Igazából tudom, miért van ez így. Mert nem tetszem magamnak a képeken. Méghozzá azért nem, mert mindegyiken tökéletesen látszik, hogy nem igazi a mosolyom. Nem őszinte. Nem 100%-os. Pedig ha másról nem, hát a mosolyomról híres vagyok.

Ma tettem egy próbát. Komoly képeket készítettem magamról. Sőt, szomorút, meg morcosat. Az eredmény döbbenetes volt – még sosem láttam magam ilyennek képen. Viszont igazi voltam rajta, és ezért már tetszett. Borús, de én voltam, hazugságmentesen.

Állítólag gyógyít a mosolyom. Bárcsak engem is meggyógyítana…

Nem írok naplót már egy jóideje. Valahogy nem megy. Gondolkodom sokat, nem írásban, de valószínűleg nem eleget.

Hogy ez-e az oka, vagy sem, azt nem tudom, de úgy fest, félek a saját gondolataimtól. Pont egy éve belezuhantam egy hatalmas gödörbe. A szélén álltam, mikor anyu jött, és magával rántott. Nem tudni, anyu hogy áll most. Talán feljebb tápászkodott egy szinttel, bár attól félek nem. A gödörből mindenesetre semmiképp sincs kint, mint ahogy én sem. Valószínűleg az van, hogy ott állunk a verem legalján, de közben úgy teszünk, mintha soha nem is hallottunk volna arról a rohadt gödörről. Mindketten felvettük a „jól vagyok”-mosolygós álarcot, azt gondoljanak, amit akarnak.

Elgondolkodtató ez az álarc. Mondhatják, hogy hülye vagyok, minek takarom el magam, de akárhányszor csak megmutatom magam, hülyének néznek. Elmondom, hogy félek, mire lehurrognak, hogy felesleges. DE HA EGYSZER FÉLEK! A legyintéssel nem segítenek! Ez komoly! Rettegek. És senki sem veszi komolyan. Vagy már én vagyok túl pesszimista, és nem veszem észre azt sem, aki komolyan venne.

Halálosan félek minden nap minden percében. Egyedül vagyok már nagyon-nagyon rég óta. Életemben volt egy két éves kapcsolatom, mely valószínűleg a legeslegboldogabb időszakom volt. Aztán sok küzdelem árán jött még egy majd’ egyéves, majd vége. 2-3 hónap maximum – az is komolytalan.

Négy hosszú éve élek bizonytalanságban. Ismerkedek, nyitott vagyok, nyüzsgök, mégsem jön össze. Tavaly a külföldieknek egyszerűen nem tetszettem. Elkönyveltem magamban, hogy más vagyok, mint a náluk megszokott, és vártam, hogy hazajöjjek, ahol majd minden más lesz. Mert itthon azért legalább ha mást nem, megnéznek az utcán néhányan. Csak arról felejtkeztem meg, hogy már a kiutazás előtt is egyedül voltam három éve, méghozzá itthon.

Hatalmas optimizmussal a tarsolyomban tértem haza. Bíztam a jövőbe. Boldog voltam, lebegtem, tetszett új életem minden egyes porcikája. De aztán ahogy az a görbén meg van írva, jó magasról estem pofára. S most itt állok a gödörben újra. Marha nagyra voltam vele, hogy sikerült kimásznom… Addig táncoltam örömömben a gödör szélén, míg visszaestem, és a tetejébe jól össze is törtem magam.

El sem tudom képzelni, mit vétettem, hogy senki sem akar kihúzni. Bár valószínűleg az van, hogy úgy elbújtam ott a gödörben, hogy senki észre sem vesz. Észre sem vehetik, hogy nem vagyok rendben, mert senki sem ismert itt korábban. Nem tudják, milyen voltam. Lassan már én sem tudom.

Körülnézek, és mindenki párban van. Bénák a bénákkal, szépek a szépekkel, ügyesek az ügyesekkel. Én pedig hiába sikítok, hogy akkor nekem ki marad – senki sem hall, vagy senki sem ért. Pedig én folyamatosan mondom. Megállás nélkül hangos megjegyzésekkel keresem a párom. Értetlenül pislogok, hogy miért pont én vagyok egyedül, és képtelen vagyok rájönni. Kérdezek mindenkit, mondjanak kritikát, mi a baj velem, mert én komolyan szeretnék szerethető lenni, de senki sem mond semmit. Olyannyira sok embernek beszélek magamról, hogy már magamat idegesítem. És amúgy sem kéne nyafognom.

Az idősebbek mind legyintenek. „Van még időd!” „Majd találsz valakit!” Meg vannak győződve, hogy nekem úgyis lesz párom. Mert milyen helyes, rendes, szeretnivaló lány vagyok. De hogy hihetném el, mikor a példa nem ezt mutatja? Ha fiatalságom teljében nem tetszem meg igazán senkinek, akkor később fogok? Ha majd megöregszem? És ki marad addigra szabad rajtam kívül???

Tudom, hogy túldramatizálom, de máshogy nem tudok most a világra nézni. Félek, és ez mindent elsötétít körülöttem. Savanyú vagyok minden nap. Ha látok egy párt, vagy valaki a kedvesét említi, összeszorul a szívem. Bármelyik nap bármelyik percében bőgni tudnék. Ma végre bőgtem is. Legalább egy kicsit.

Szeretnék elfutni, de fogalmam sincs, hova, hisz már ott vagyok, ahova elfutottam. Ahol célba akartam érni. Kétségbeejtő, amit művelek magamban bent. És nem tudok mit csinálni, mert nem látom a hibát. Csak azt látom, hogy rettegek attól, hogy soha senkivel nem fogunk egymásba szeretni és egyedül maradok a világ végéig, és lehetetlen megnyugtatni. Hiába mondanak bármit, nem látom át, miért kéne elhinnem. Hisz egyikük sem jós – mégis honnan tudják, hogy én majd találok valakit úgyis??? Mi bizonyítja? A trendek? Hisz annyi a válás!

Csak egyvalamivel lehetne megnyugtatni. Ha egyszerre csak itt teremne előttem az a bizonyos lovag, és elrabolná a szívem. Akkor nem félnék többet. Csakhogy a herceg sehol, még csak hozzá hasonló sem, én pedig már attól is félek, hogy a világ végéig félni fogok. Hogy így maradok, ilyen keserű-szomorúnak…

Jó, hogy azt mondtam még két hete, nekem mennyire jó egyedül és most még nem is akarok pasit egy-két hónapig, mert lefoglal a nagy integrálódás, meg amúgy is teljesen jól elvagyok egyedül…

Eddig tartott a fene nagy nyugalmasság. Nemrég még ott álltam a Jézuska-szobor előtt, és mivel én magamnak igazából tökre nem akartam éppen kívánni senkit - merthogy én annyira jól megvoltam egyedül és annyira bíztam akkor épp abba, hogy ha majd eljön az ideje, az én hercegem hirtelen előtoppan a nagy semmiből -, hogy inkább kívántam az élettársnőmnek egyet. Közben pedig végtelenül boldog voltam, hogy milyen jót tettem, és örültem magamnak, hogy mennyire boldog vagyok, meg kiegyensúlyozott.

Na az volt a vihar előtti csend, amit nagyobb égdörgés követett, mint amit a világ valaha is látott. Egy idegroncs lettem. Pár napja még mosolyogtam, hogy mennyire jó is az, hogy az élettársam annyira depressziós, mert így legalább csak az ő bajával vagyok elfoglalva. De néhány napja ráébredtünk, hogy én legalább annyira lelki sérült vagyok.

Konkrétan el vagyok keseredve. Ideggyenge lettem. Nem értem, merre bújkálnak a férfiak, merthogy az én egyetememen ugyan akadnak potenciális jelöltek szépszerivel, de egyikük sem nekem való. Konkrétan kinőttem belőlük. Nem az én korosztályom. És akkor lehurrognak, hogy ugyanmár, ne legyek annyira elszállva attól a két évtől, de ez nem így van. Az a két év igenis számít. Illetve nem a két év, hanem az, hogy én már egy évet jártam a világot, diplomáztam, meg egy csomó mindent csináltam, amit ők nem. Egyszerűen egy szinttel előrébb vagyok az érésben. Ettől ők nem kevesebbek, csak egyelőre nem vagyunk egymásnak társaság.

Napról napra felmerül bennem ez a komplett kérdéskör. Egyrészt a korom. Eddig nem éreztem én idősnek magam, de most, hogy mindenki döbbenten mered rám a születési dátumom hallatán, már én is kezdem elszégyellni magam. Másrészt – és főleg -, ami ebből is következik, hogy nem értem, merre vannak azok a pasik, akik hozzám illenek korban. Mert azt látom, hogy nem az egyetemen. De akkor hol keressem mégis?

Senki sem akar rajtam segíteni, és igazából nem is nagyon ért meg senki, pedig én már tök elkeseredtem, és kezdtem azt hinni, hogy velem egykorúak, vagy ne adj Isten nálam egy-két évvel idősebbek nem is léteznek. Kihaltak.

Ki szoktak röhögni. Legyintenek. Nem vesznek komolyan. Kábé pont úgy, mint mikor arról meséltem, hogy nem voltak kint barátaim. Nem hitték el. És most sem hiszik el, hogy ez egy komoly probléma.

Na jó, azért túldramatizálom a helyzetet. Van, aki tud velem egyetértően bólogatni. Élettársnőm például kimondottan hősiesen nyújtja a lelki támaszt. De mellé azért le is hülyéz óránként egyszer, hogy ez már beteges, amit művelek, én krónikus férfihiányban szenvedek.

Igaza van, és jól teszi, hogy seggberúg. Nem kéne így elhagynom magam. Már lassan ott tartok, hogy bárki tetszik. Mindenki. Tegnap is majdnem összecsókolóztam azzal a férfival, akit igazából nem is akarok, csak azért, mert olyan szép a pofikája. Még jó, hogy ott volt a simléderes sapka a homlokomon, és megakadályozott abban, hogy bármi hibát elkövessek. Bár igazából nem is lett volna hiba, mert úgysem vettem volna őt komolyan, és legalább megnyugodott volna a kicsi lelkivilágom. Év elején is lehet, azért voltam annyira nyugodt, mert annyi sok pasival összejöttem.

Most viszont úgy érzem, senki sem akar engem. Senki sem gondol komolyan. Pedig eddig sem gondoltak komolyan és akarni is azért akartak akkor, mert hittem magamban. Nem pislogtam körbe kétségbeesett tekintettel a férjemet keresve. Ott tartok, hogy minden pasit végigmérek. A moziban is férjet kerestem a nézőtéren. Ha valaki azt mondja, van egy bátyja, nekem felcsillan a szemem. És hétvégén úgy mértem végig egy pasit, hogy a velem szemben ülő nagy medvének is feltűnt, hogy valami nem stimmel velem.

Nem tudom, mit kéne kezdenem magammal. Merthogy egyértelmű, hogy velem van a probléma. Odaveszett a hitem, a bizadalmam a jövőben. Kétségbe vagyok esve. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy nekem nem feltétlenül az egyetemen kell megtalálnom a férjemet. Hogy azon kívül is van világ.

Az a baj, hogy az a világ, az egy nagyon más világ, és én nem tudom, hogyan lehet oda eljutni. Bejutni. Meg hogy hol van. Nem értem.

Mondjuk ha legalább egy picit is sejteném, milyen férfit akarok, akkor lehet, tudnám azt is, hol keressem.

Igazából tudom. Látom álmaimban. És olyan valóságos. Megnevettet. Büszke rám és meghallgat. Kíváncsi rám. Szereti a hibáimat.

Meg kéne nyugodnom. Csak azt nem tudom, miként. Ha valakinek van valami relaxációs ötlete, ossza meg velem, kérem!

A hétvégén újra depressziós lettem. Ez azért különleges, mert már hetek óta nem voltam depressziós. Sőt, továbbmegyek, semmi, de semmi bajom nem volt már hetek óta. Ha mégis valamiért morci lettem, akkor pár perccel-órával később jól ki is röhögtem magam, hogy mekkora hülyeség idegesíteni magam, amikor nincs is semmi bajom. Mert így is volt.

 

Erre jött ez a hétvége. Tábor volt, amit én nagyon-nagyon vártam. Izgatott voltam, meg magabiztos. Biztosra vettem, hogy fergeteges lesz a hétvégénk. Közben meg féltem is, mert általában éppen az szokott fergeteges lenni, amitől nem várjuk ezt.

 

Minden az első éjszaka kezdődött. Bemutatkozó névtanulós játék. Mindenki viccelődik, nevet. Én egészen a sor végén voltam, de ennek ellenére kivételesen ügyesen koncentráltam és tudtam a neveket mind. Velük együtt nevetgéltem, egészen addig, amíg rám nem került a sor. Akkor aztán lesápadtam, elkezdtem izgulni, remegett a hangom, és hibát hibára halmoztam. Zavarban voltam annak ellenére is, hogy már rég nem voltam józan, a dolognak semmi tétje nem volt, sőt, sokukat ismertem is már többé-kevésbé, és tisztában voltam vele, hogy mindenki barátságos és mindenkit szeretnek mindig.

 

De én izgultam. Éppúgy, mint a hét elején, amikor prezentálnom kellett. Pedig olyanról beszéltem, amiben biztos voltam, tehát még csak az sem volt, hogy attól tartottam, elrontom. TuUdtam, hogy ezt csakis én tudom a teremben, jobban is, mint a tanár. De én kiálltam oda a sok új iskolatárs elé, és végem volt. Pedig én ezt tanultam!!! Sőt, én ezt már tudtam is! Egy éve már nem izgultam a tömeg előtt. Igaz, akkor nem is voltam ennyire új közegben. De én ezt nem akartam elfelejteni! Én jó előadó akarok lenni!!!!

 

Ez volt az első válsághelyzet. Az elégedetlenség. Aztán jött a másnap délután, amikor kreatív kézművesprogram volt. Tudni kell rólam, hogy imádom a kézműves programokat. Sőt, egész jó a kézügyességem is. Művésztehetség ugyan nem vagyok, de kis érzékem azért van a dologhoz. Képzettségem viszont nincs. Pedig szeretném. Namármost jött a bácsi, mutatta a technikát. Az első sorban ültem, nekem magyarázott, engem dicsért meg először. Viccelődött, hogy már mehet is nyugdíjba.

 

Törtem a fejem. Valami nagyon jót szerettem volna alkotni. Valami csinosat, különlegeset. De nem ment. Nyilván nem ment, hisz nincs benne gyakorlatom. Sosem csináltam ilyet. Ráadásul a bácsi még korlátozott is, beleszólt, nem hagyta, hogy azt csináljam, amit akarok. Azt akarta, ugyanolyat csináljunk, mint ő. Azt súgta, az az egyetlen jó út. Csakhogy mi nem lehetünk mind ugyanolyanok.

 

A vége az lett, hogy igyekeztem, mindent beleadtam, készítettem több képet is, de végül egyik sem tetszett. Savanyú képpel bámultam a munkáimat, majd a foglalkozást követően a helyzet egészen addig savanyodott, hogy már képes lettem volna elbőgni magam. Azért, mert nem tetszett, amit csináltam.

 

A rosszkedv tetőpontját az esti unalom váltotta ki. Nameg az, hogy Vikike formájához hűen újfent kiszemelt magának valaki elérhetetlent. A helyzet annyival jobb volt, hogy ezúttal tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az illető nem is igazán nekem való, sőt, még azt is érzékeltem, hogy ez előző esti játékflörtölős viccelődés ellenére egyáltalán nem kellek neki, de mindezt képtelen voltam elmagyarázni saját magamnak. Gyakorlatilag a saját hátsómat rugdostam, hogy "hülye vagy, Viki, mit idegesíted magad!?", meg "ne fuss utána, teljesen felesleges", de semmit sem használt. A saját szigorom ellenére vissza-vissza tértem hozzá, támasztottam az orra előtt a falat, próbáltam viccelődni, beszélgetést kezdeményezni, jópofáskodni. Közben pedig természetesen mindkét felem érezte, hogy egyáltalán nem érdeklem őt jobban, mint bárki mást. Ráadásul tudom, hogy ha így teszem az agyam, direktben jópofizok, akkor az csak rosszul sülhet el. Akkor szoktak szeretni, amikor laza vagyok, nem görcsös, és igazán magamat adom.

 

Erőlködtem. Akartam, hogy tetsszek neki. Annak, aki igazából nem is tetszik nekem.

 

Ő olyan, hogy mindig úgy gondoltam, ő az igazi férfi. Márminthogy ismerni nem ismertem, de külsőre ő a legférfiasabb férfi a világon. Hatalmas, tekintélyt parancsoló áll, intelligens tekintet (sőt, tisztában is voltam vele, mennyire tájékozott), borosta, széles vállak és mellkas, szőrös karok. Rá mondták, hogy ő annyira férfias, hogy bármikor felvehetne rózsaszín inget.

 

Ő A Közgazdász. Olyan, aki a Magyar Nemzeti Bank elnöke lesz. Kb. egy ilyen poszton tudnám őt elképzelni. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy pont így képzelek el egy nemzeti bank elnökét.

 

A probléma az, hogy tulajdonképpen nekem egyáltalán nem ilyen külső imponál. Bár közben arra is rájöttem, hogy nekem igazából fogalmam sincs, mi imponál. Őt viszont egyre jobban kezdtem megismerni, és annyira kis vicces volt. Egész este pattogott, táncolt, viccelődött, nevetgélt, ragyogott. Olyan volt, mint egy kis gumilabda. Könnyed. Elkapott táncolni, csakhogy én egyáltalán nem arra pattogtam, amerre ő.

 

Totálisan zavarba jöttem. Nem értettem, miért kért fel ő engem táncolni. Ráadásul előtte felkért Kósaeladolf is, aki szabadidejében egészen helyes volt, de ahogy tánc közben izzadtan énekelt, úgy az arca furán artikulálatlan lett, mint anno Gergő feje szex közben, amit én újabb kritikus helyzetként éltem meg. Kósaeladolf táncos arcát, meg azt is, hogy ez a Férfi felkért táncolni.

 

Zavarba jöttem és természetesen félre is értettem a dolgot. Azt hittem, engem akar. Nem akartam, hogy engem akarjon. Csakhogy közben elkezdtünk viccelődni, a zavar fokozatosan oldódott, mígnem fordult a kocka (mármint ha lett volna, ami megforduljon), és én kezdtem utána érdeklődni.

 

A baj az, hogy nem csak érdeklődni kezdtem, de futni is utána. Az a baj, hogy én nem tudok csak úgy lenni. Ha valaki érdekel, akkor előbújik a hülyelibás kislányos énem, aki ahelyett, hogy maradna a laza, csábos énjénél, amit szeretnek is általában, elkezd nyomulni. A nyomulást pedig minden pasi secperc megérzi. Van nekik valami hiperérzékeny nyomulásérzékeny riasztóradarjuk. És akkor én (a butalány) elkezdek nyomulni, ők pedig hirtelen hihetetlen tárgyilagosak és közömbösek lesznek. Következő fázisként aztán fellép az, hogy konstatálják, én is csak egy hülye kis liba vagyok, majd végső fázisként én is rájövök erre, és abbahagyom. Vagy feladom.

 

Na, most valahol ezen fázis környékén járok. Délután remélhetőleg tökéletesen sikerült megértenem, hogy ő szintén a "nem nekem való" kategóriába tartozik. Márpedig a pasik sokkal okosabbak nálam, mert ők általában egyből tudják, kit akarnak és kit nem, míg nekem általában fogalmam sincs, kit akarok és kit nem kéne. Tehát már kezdem megérteni, hogy nem. Csak az a baj, hogy őt meg közben elriasztottam magamtól, és olyan zavaróan hallgattuk a csöndet ma délután a liftben, hogy már én idegesítettem saját magam. Pedig én szeretnék a barátja lenni. Neki is, meg a többieknek is. De jó fej csak úgy tudok lenni, ha épp senki sem tetszik nekem. Különben teljesen megbolondulok.

 

Tegnap éjjel tehát szenvedtem. Végül pedig kétségbe estem, hogy engem soha senki sem akar komolyan. Tetszem, meg megdugnálak, meg vicces velem flörtölni, jó velem táncolni, sőt, talán még jól is csókolok, de feleségnek, barátnőnek egyik sem akar. Belém nem szerelmes senki, vagy ha igen, akkor az éppen nekem nem kellene soha. De általánosságbanvéve én nem az vagyok, akibe szerelmesek szoktak lenni. Nagyon nem. Pedig én szeretném. Én szeretném, ha akarnának. Akkor nem esnék kétségbe, hogy nekem sosem lesz párom. Mert én a kutyának sem kellek...

 

Remélhetőleg ma már nem így érzek. Annyira nyugodt voltam eddig. Szeretném visszakapni ezt!

Adni jó. Hiányoznak az öregeim. Annyira szép volt a mosolyuk minden nap! Annyit kaptam tőlük. Nagyon-nagyon jó nekem itthon, de ettől még rettenetesen hiányoznak. Tudom, leszolgáltam ott az egy évet, nagyon is jól, annyit adtam nekik, amennyit csak lehetett, a teljes önmagam, a mosolyom minden nap, reményt, szeretetet, de én igazából ezt sosem szeretném abbahagyni. Szeretnék tovább adni.

Adok is. Nem is tudom, mit bőgök itt, amikor minden rendben. Vagy ha nincs, majd jóra fordul.

Noel. Tiszta szívemből ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg ezt a filmet. A legesleggyönyörűbb, amit valaha alkottak. Sírós, sokat sírós, de boldogan sírós. Reményt ad még a legelkeseredettebbeknek is.

Hazajöttem. A sok idős tündérnek már rengeteget adtam. Most ott van helyettem valaki más, aki tudom, hogy ugyanilyen ügyesen tud adni. Nekem pedig itthon a helyem. És igazából a Barátom rádöbbentett arra, hogy most itt az ideje, hogy a családomat szeressem. Hogy odafigyeljek rájuk, mondjak néhány kedves szót, végighallgassam aput, anyut, felhívjam őket, kedveskedjek nekik. Mert megérdemlik. Lehet, hogy sok a borzalom körülöttünk, de attól ők még csodálatos emberek!

Apu sokat hibázik. Vagy hibázott. Nem hibátlan, de hisz' ki az? Az viszont biztos, hogy hatalmas szíve van, és mindennél jobban szereti a gyermekeit. Én pedig az utóbbi években annyira hálátlan voltam! Oda kellett volna figyelnem rá. Ezzel nem arra akarok kilyukadni, hogy akkor minden másképp alakult volna, mert semmi sem alakult volna másképp, de boldogabb lenne. Többet mosolyogna. Mert én meg tudom őt nevettetni. Mert imádja, amikor ott viháncolok az ebédlőasztalnál, nyúzom az öcsémet, vidámság tölti meg a házat, és rettenetesen hiányzom neki folyamatosan.

Jó, hogy a Barátom ráébresztett erre. Szégyelltem magam, hogy ennyi pénzbe kerül az ittlétem, pedig tökéletesen tisztában vagyok avval, hogy apu nagyon is szívesen ad. Azért dolgozott ennyi éven át, hogy nekünk adhasson. Hagynom kell, mert ez teszi boldoggá. Viszont van, amit meg én tehetek meg. Viszonozhatom. És nem a pénzt kell visszaadni. Nem. Nekem magamat kell adnom. Szeretetet. Mosolyt. Gondoskodást. Törődést.

És van egy Barátom is! Csodálatos ember! Elmondhatatlanul boldog vagyok és hálás, hogy megismerhettem! Meg is mondom neki rendszeresen!

Tegnap buliztunk, és egy új fiú mellett aludtam el. Az új fiú nagyon vicces volt, de hogy nem lesz soha az én szerelmem, az is biztos. Viszont nem bántam meg, mert annyi mindenre jöttem rá mellette fekve. Többek közt arra, hogy a Barátom rettentő magasra tette a mércémet. És most már tudom, hogy a majdani kedvesemnek legalább olyannak kell majd lennie, mint amilyen ő. Olyan, aki intelligens. Akivel lehet beszélgetni, viccelni. Aki megsimogat mindig, ölel, bármi is történjék. Simogat, de ésszel. Tudja, mikor szabad és hogyan, tudja mit akarok és érti minden rezzenésemet. És még tudom, hogy olyan legyen a majdani kedvesem, mint Játékmajmom. Hiába nagyon link és sokszor nemtörődöm, meg hiába viselkedtem vele az utóbbi időben olyan disznó-mód, de ettől még tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ő nagyon-nagyon jó ember. A kedvemet kereste, bármit megtett értem. MINDIG meghallgatott. És akkor rajongott értem a legjobban, amikor azokról a dolgokról beszéltem, amit a legjobban szégyellek. Amit nem szeretek magamban. Ő még azokat is annyira szerette bennem. Annak ellenére is, hogy sohasem volt szerelmes belém.

Van remény. A világ szép, csak meg kell találnunk benne a helyünket. Én még nem tudom, hol a helyem, de azt tudom, hogy itt jó nekem. Az egyetemen nekem nagyon jó. Jó, hogy vannak barátaim. Jó, hogy tanulhatok. És otthon is egyre jobb mindig. És már nem azért megyek majd haza, hogy a mindenféle állítólagos barátokkal, barátnőkkel találkozzak majd. Azokért megyek haza, akik igazán megérdemlik. Nem fogok állandóan ellófrálni otthonról, hanem hagyok időt a családomra is. A családomra és magamra. Mert nekem is jó szeretni.

Na, ma már nem vagyok unalmas. Ugyan stréber vagyok továbbra is, de ma már aktív órai közbeszólásokkal tettem azt, és közben igyekeztem vicces lenni. Hogy a többiek mit gondolnak rólam, azt még nagyon nem tudom, de én jól szórakoztam, az biztos. Főleg, mert a csapatmunkánál egy olyan csapatba kerültem, hogy hú. Egyrészt nagyon szimpik mind a négyen. Pörgős, vidám, laza emberek, de úgy fest, ha kell, dolgozni is tudnak. Másrészt ott van az a babaarcú, gyönyörű, barna szemű srác, akibe végül is csak belezúgtam, mire hazaértem. A megbeszélés alatt még küzdöttem, harcoltam saját magammal, meg a mosolyával, kiabáltam saját magammal, hogy nem, hiába néz és mosolyog rám olyan szépen, hiába issza a szavaimat és figyel olyan kíváncsian, esélye sincs. Mert babaarcú, és - gondolom -, fiatalka. Hisz mindenki fiatalka az évfolyamon. Szóval nem, nem, házinyúlra nem, főleg, ha még egy fél évig egy csoportba kell dolgoznunk. Úgyhogy tojtam rá, laza maradtam, határozott, vidám és cserfes, és nem foglalkoztam a gyönyörű szemeivel. (A haja legalább csúnya, hogy legyen mibe kapaszkodnom, ha a rossz tulajdonságait keresem majd.)

A baj az, hogy most hazajöttem, és csak az jár a fejemben, hogy mennyire cukin figyelt engem, és mennyire szép, meg édes, meg lelkes, meg dolgozós, meg kreatív, meg vicces, meg basszameg. De legközelebb már úgyis másként látok majd mindent.

Teljesen fel vagyok pörögve megint. Csak most azt nem értem, miért. Máskor akkor van, hogy nem tudok elaludni, mikor túl sok a tennivalóm, túl sok minden jár az eszemben. De most nem. Szinte semmi. Ráadásul tök elégedett is vagyok magammal, mert egy csomót tanultam a hétvégén, pedig a világon senki sem kért meg rá. Tiszta önszorgalomból elolvastam 130 oldalnyi tankönyvet, ami állítólag már nem normális dolog. (És én ezen a ponton mélységesen felháborodtam, hogy miért engem néznek hülyének, amikor igazam van, hogy még most kezdek el tanulni, amikor van időm, és nem hagyok mindent az utolsó pillanatra. Egyelőre.)

A hétvégén igazán jó kislány voltam. Családot látogattam. Pénteken ugyan a várost jártam mindenféle bokros teendőim kapcsán, este pedig kicsit mulattunk, de aztán jókislány módjára otthon ültem szombat-vasárnap. Az mondjuk már más kérdés, hogy én voltam az egyetlen, aki otthon ült szombaton...

Gyorsvonattal utaztam visszafele. Szeretem a gyorsvonatokat. Szeretem a hangulatukat, a fekete, ragadós üléseit, a huzatot, még a koszos bűzét is. Nagyon jól elvoltam, egy percig sem unatkoztam. Olvastam, kicsit aludtam (valószínűleg ez volt a baj, hogy túlaludtam magam tegnap éjszaka, és még ehhez hozzá jött a kis délutáni szundi), csodáltam a szép magyar tájat. Szeretem a vonatokat. Csak azt a rohadt IC-t nem. Túl nagy a kuss, meg fúj a hideg légkondi. Inkább a levegőtlen hőség, minthogy lefagyjon a térdem.

Tulajdonképpen unalmas volt a hétvége, de nem vagyok hajlandó erre gondolni, mert egy csomó mindent elintéztem, csináltam, befejeztem, rendberaktam. Stréber vagyok, igen. Naés? Jó nekem. Ja, jó nekem. Csak az a baj ezzel az egésszel, hogy kurva unalmas is leszek ezzel együtt. Már most untatom saját magamat...

Próbálok rangsorolni. Felmérni, hogy mi is az, ami igazán fontos nekem.

Rettenetesen jól érzem magam itt vidéken. Nagyon-nagyon élvezem a társaságot, a mulatságokat, a szabadságot és a rengeteg lehetőséget. Élvezem az együttélést, az új lakást, az iskola közelségét, a kihívásokat, a nehézségeket, az ismerkedést, az új barátokat. Megváltozott a világom. Új viszonyok, új tevékenységek, új helyek, új feladatok. A tanulás az nem új, de más a környezet, ezáltal máshogy is tanulok. Nem a családdal lakom, nagyobb a szabadság, minden nap buli. Az új lakótársammal nem lehet nem csevegni állandóan, ráadásul a hülye fejemmel még szégyellném is, ha leülnék minden délután tanulni. Ugyanakkor magasabbak a követelmények, többet kell olvasni és az én eltökéltségem is sokkalta erősebb. Nem kell órákat utaznom naponta, ezáltal több az időm. Ugyanakkor mégis kevesebbet olvasok, mivel nem utazom. (Buszon olvasni jó.)

Új feladatokat vállalok. Beléptem több egyetemi szervezetbe is, keresem a helyem, meg a társakat. Így sokkal könnyebb ismerkedni, ráadásul nyüzsögni is szeretek. Ezáltal állandóan bent lógok az iskolában. Ott ragadok a társaság miatt. Nem kell időre hazamenni, nincsenek kötöttségek, hatalmas a szabadság.

Sokkal-sokkal több a buli. Könnyebb is kimozdulni, mivel minden közel van. Meg mivel nincs itt a családunk, nincsenek meg az általános iskolai barátok, sokkal jobban egymásra vagyunk utalva. Sokkal inkább keressük egymás társaságát. És könnyebben ki is mozdulunk. Spontánabbak vagyunk. Legfőképp, mert egyszerűbb leugrani ide a sarokra, mint egy órát utazni a belvárosig.

Ez a sok-sok újdonság viszont azt vonja maga után, hogy számos dolog eltűnni kényszerül az életemből, ami addig fontos volt.

Nincs időm többek között Internetezni. A naplóírás régen mindennapi tevékenységem volt, a legfontosabb szabadidős tevékenységemet takarta, most pedig egyálalán nem ráz meg, ha le kell mondanom róla. Nincs még itthon Internetünk, csak az iskolában tudok szörfözni. Ez azt jelenti, hogy nem tudok csetelni, értelmetlenül barangolni a hálón. Több időm van. Megnyugtat, hogy nem pazarlom az időmet hülyeségekre. Ugyanakkor megváltozik az információáramlás. Információ-függő vagyok, nekem mindig tudnom kell, mi történik. (Nem épp az újsághírekre gondolok, hanem lehetőségekre, programokra.) Nem tudom csak úgy este otthon megnézni, mikor indul a busz holnap, hanem előre kell gondolkodni. Ugyanakkor, ami igazán fontos, azt bármikor le tudom rendezni az iskolában, arra viszont már így nem jut idő, hogy hülyeségekkel foglalkozzak a neten. Sok barátomtól viszont így például elszakadok. Nem tudok telefonálni neten keresztül anyuval, csetelni Gidával. Igaz, a Skype-ot igazából szinte nem is használtam, Gida pedig ugyan egy tündér, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, és így törődik velem, de nem tudom, mennyiben építő jellegű a mi barátságunk...

Próbálom eldönteni, hogy kell-e nekünk itthonra Internet. A tanuláshoz kéne. Ugyanakkor viszont ezáltal kevesebb időt fordítanék a tanulásra. Meg igazából én nagyon is szeretek internetezni. De az is lehet, hogy azt még jobban szeretem, ha emberek között lehetek ehelyett...

Azt is próbálom eldönteni, kik az igazi barátaim. Kik igazán fontosak. Kiket érdemes igazán barátként kezelnem. Ezen már rég gondolkodom, de nagyon nehéz kérdés.

Kik azok, akikre mindig számítani lehet. Akik megértenek és odafigyelnek rám. Akik végighallgatnak. Akiknek ÉPÍTŐ a társasága, a hozzászólásuk az életemhez. Akiktől lehet tanulni. Egyre inkább érzem, hogy ez válik a legfontosabbá. Hogy nem kell az üres csacsogás. Hogy nem feltétlenül kell mindenkit felvilágosítanom arról, hogy kivel mikor, meg egyáltalán mi történt velem. Pláne, ha nem is igazán értik meg. A problémát sem, meg engem sem.

Namost akkor számba kéne venni, kik azok, akiknek igazán értékesnek tartom a társaságát.

* Csibém természetesen az abszolút favorit. Ugyan ő igazán okosakat sosem mond nekem, de nagyon-nagyon jó vele, és kész. És MINDIG lehet rá számítani.

* Nyuszim nem. Ő nem barát, de erre már szerencsére rég rájöttem. Önző, éretlen liba. Haragudni nem tudok rá, mert olyan kis fiatalka, és hát rendesen félrenevelték, nem tud igazán róla, hogy mennyi mindent rosszul csinál, de az, hogy érdekelnek a dolgai, és élvezem a társaságát, meg a csetelést vele, az hazugság.

* Babám. Nehéz kérdés. Meg kéne neki írnom azt az emilt. Meg akarom fogalmazni neki, hogy mit is érzek iránta. Ő sem a barátom, csak ő ezt nem tudja. Ezt szeretném megírni neki. Remélem, megérti majd. Ha meg nem, akkor is mindegy, mert emigrált.

* Van egy érdekes, szöszi, főiskolai barátnőm. Fura, hogy ilyen előkelő helyre sorolom őt, mert jó esetben fél évente, évente egyszer találkozunk, de akkor mindig annyira jó vele beszélgetni, és annyira jól megértjük egymást, hogy az már egészen hihetetlen. Egyszerűen tök egy hullámhosszon és szinten vagyunk. Mindig annyit tanulok egy-egy beszélgetésből vele!

* Legeslegjobb németországi barátommal egyszerűen mindig jó, és kész. Ugyan ő sem ért meg mindig, és nem is lehet mindent elmondani neki (legfőképp a kulturális különbségek miatt), de ettől én még imádom, és mindig jó vele. Már, ha ketten vagyunk csak. Mert társaságban hajlamosak vagyunk alig szólni egymáshoz.

* A középiskolai padtársamat sem látom túl sűrűn, de vele is mindig jó beszélgetni. Ugyan sokkal érettebb, mint én, és elég más az életstílusa, meg az ízlése, de ettől még igaz, hogy ha egyszer elkezdünk beszélgetni, onnan mi nagyon nehezen hagyjuk csak abba. Éppúgy, mint a szöszi lány, szeretném, ha ő is a barátom lenne. Újra. Valószínűleg erre kéne fordítanom az energiáimat, és nem a libákkal való lötyögésre.

* A családom. Többet kéne velük foglalkozni és jobban kéne szeretni őket. Értékelni apu erőfeszítéseit és áldozatait, amiket értünk tett. Mosolyogni rá, mert azt imádja. Csicseregni neki. Mert megérdemli. Erre múlt héten döbbentem rá, mikor egy nagyon okos sráccal beszélgettem. Meg is fogok változni. Első körben kérek aputól egy telefon-előfizetést, hogy többet tudjak beszélgetni velük.

* Van egy új barátom. Vadi új, de ez a lényegen mit sem változtat. Ma azt mondta, azon ritka lányok közé tartozom, akiknek az eszéhez vonzódik. És így van ez. Elvarázsolt, amikor a komolytalan táborban történelmet mesélt nekem. Okosakat mond, rettentő okosakat. Mindig tanulok tőle valamit. Mindig számíthatok rá. És ma elmondott egy titkot, amit csak nagyon kevesen tudtak. Velem akarta megbeszélni, engem tisztelt meg a bizalmával. Én egészen meghatódtam ezen. 2,5 hét után így a bizalmába fogadott. Vagyis inkább egyből. Ma tudtam meg, hogy nem csak egy vagyok a sok egyetemi pajtás közül, akivel jókat ökörködik, bulizik. Nem. Én fontos vagyok. Ő is az. Nagyon!

A többiek az egyetemről nem fontosak. Nyilván fura is lenne, ha ilyen rövid idő alatt több barátot is találtam volna. Az is rettenetes mázli, hogy őt megtaláltam.

Most akkor így kéne átértékelni szépen az egész életemet. Ki kéne találni, hogy mik azok, amiket igazán szeretek csinálni, kik azok, akikkel igazán szeretek lenni, és mi az, amit csak azért csinálok, mert mások is, vagy mert a társaság ott van, de legfőképpen, mert képtelen vagyok észrevenni, hogy azt a valamit én nem is szeretem igazán. Ilyen pl. a korcsolyázás. Sosem szerettem, féltem, nyomta a lábam, mégis hányszor elmentem a csapattal. Hogy velük legyek. Pedig nem is éreztem igazán jól magam.

Meg kell fejteni, mivel is foglalkozzak ebben az igazán szűkre szabott időmben. Kikkel találkozzak, ha hazamegyek? Kikkel találkozzak itt? Milyen itteni hobbit válasszak? És melyik diákszervezetbe lépjek be, hol érzem magam a legjobban?

Láv sztori. Azaz csak hiszik sokan. Rajtunk kívül sokan. Mert mi tudjuk, hogy itt ugyan a legkevésbé sincs szó láv sztoriról. És a fura az a dologban, hogy én még csak rosszul sem érzem magam emiatt. Jól szórakozunk, és kész.

Első hetem a városban. Már érkezés előtt volt egy barátom, akivel igen sok időt töltöttünk együtt az ismerkedős táborban. Simogatta a hátam, táncoltunk, viccelődtünk, de közben egyikünknek sem fordult meg a fejében, hogy köztünk több lesz, mint barátság. Egészen addig, míg a nézők el nem kezdtek kombinálni.

Első körben megmutatta nekem a várost. Természetesen a város kicsi, és aznap gyönyörű idő volt, úgyhogy mindenki az utcára csődült. Ahhoz képest, hogy első napom volt a városban, hihetetlen számú ismerősbe botlottunk bele séta közben. Akik aztán természetesen elkezdtek kombinálni, csakúgy, mint a lakótársam, akinek nem fért bele a piciny fejébe, hogy bizony lehet érdek nélkül is sétálgatni egy jót. Szóval ők kombináltak, nekem pedig ügyesen bogarat ültettek a fülembe.

Rá két nappal buli volt. Én előtte nem kerestem, mentem a többi új lakóval. Aztán érkezett az üzenet tőle, hogy ő is ott lesz, ha van kedvem, csatlakozzak. Én pedig innentől elővettem szépen a buta liba énemet, és beljebb nyomtam azt a bizonyos bogarat a fülembe.

Okos fiú, nagyon-nagyon okos. Egyből ki is szúrta, hogy valami nem frankó, hogy nem olyan vagyok, mint máskor. Nem olyan laza, vagány. Be is szólt hamar valamire, hogy ha ő akarna tőlem valamit, azt meg is mondaná egyből. Én ezen felháborodtam, védekeztem, bár gyanítom, elég gyenge színészi teljesítménnyel.

Sorra következtek az érdekesebbnél érdekesebb jelenetek az est folyamán. Szavalt nekem egy verset. Én akartam, én kértem, mivel az valami egyéb megjegyzéséből következett. A srác, mint mondtam, nagyon okos. Verset mondani is tud. Nem is kicsit. Hát még milyen erotikusan! Én ilyet még komolyan nem láttam! (Karinthy: Pitypang) Eleve a vers elég durván erotikus volt, hát még ahogy az arcomat simogatta két centiről. Botrány. Persze mindezt a többiek szeme előtt. Én pedig kis híján összepisiltem magam. Fel is álltam, és otthagytam. Egy órán keresztül vissza sem mertem térni, annyira zavarba hozott.

A srác egy botrány. Nem is értem, honnan veszi a vonzerejét, amikor a legkevésbé sem szép, sőt, jelentős pocakkal bír. Én szeretem a pocakot, de ez már tényleg jelentős. Mindezek mellé aznap este egy hatalmas bibircsók is a szája szélére telepedett. De mindez a legkevésbé sem számít, mindez labdába sem rúghat a vonzereje mellett…

Természetesen később visszatértem hozzá, ő pedig természetesen mondott még egy ugyanolyan verset, de akkor már nem jöttem zavarba, visszatért a józan ítélőképességem, vissza is feleseltem. Szerettük egymást tovább. Meg is hívott párizsiszsömlézni.

Amikor már kókadoztunk, ő panaszkodni kezdett, mennyire messze lakik, én meg természetesen felajánlottam, aludjon nálam. Természetesen. Természetesen az ágyam egy személyes, az is a szűkösebb fajtából. Természetesen nem aludtunk.

Soha-soha nem történt még velem ilyen! A srác marha intelligens, főleg érzelmileg. Nagyon ért a kapcsolatokhoz, a nőkhöz, hozzám. És nem csak, hogy ért, de magyaráz, tanítgat. Hajnali hatig beszélgettünk. Elmondtam neki a legtöbb titkomat. Furán éreztem magam, hogy így kitárulkozom előtte, de ugyanakkor biztos voltam benne, hogy jól teszem.

Hogy is hívták azt a fickót, aki a kis Lolitával kavart? Valahogy mindig ő jut róla eszembe. Nem tudom, miért. Aztán meg nemrég kaptam egy könyvet: Egy pszichiáter szexuális rabságában. Azt is ki kéne olvasni hozzá, lehet…

Természetesen nem csak a lelkemet tártam ki előtte. Elkezdtünk cirógatni egymást. Csak úgy barátilag. Ő cirógatott, és marhára meglepte, hogy visszacirógattam. Ez mondjuk engem is meglepett. Aztán barátilag megcsókolta a nyakam egy helyen. Majd még egy helyen. Majd egyre több helyen. De hozzá úgy csókolta a nyakam, hogy azt hittem, én ott azonnal és ennyitől elmegyek. Én, aki soha még csak az orgazmus közelében sem járt!

Rosszalkodtunk, de sokat nem engedtem neki. Megkapta a melleimet, és néhány rövid pillanatra a bugyimat is. Előtte azt fejtegette, az intelligens partner abból is ért, ha a másik egy kicsit húzódzkodik. Az intelligens partner ő maga: gyakorlatilag egyből megértette, hogy le kell állnia.

Az egészben a fura az, hogy közben mindketten tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy semmit sem akarunk egymástól. Ő többször is kihangsúlyozta, hogy ő nekem nem udvarol, és én is nagyon jól tudtam, hogy semmi, de semmi értelme nem lenne a kapcsolatunknak. Persze azért nagyon is jót tett, hogy ezt így kimondta, mert különben hajlamos lettem volna nem hallgatni saját magamra.

Reggel további néhány óra beszélgetés után vette a kalapját, és hazament. Két nap múlva újra találkoztunk, és minden a legnagyobb rendben volt. Senki sem volt zavarban. Senki sem bánta meg. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ilyen közeli barátot tartani, és cirógatni a másikat egész éjszaka anélkül, hogy egyetlen csók is elcsattant volna. Mert az már túlmutatott volna a barátságon.

Játékmajmom csak meglátogatott. Ezt magyarázta már jópár hónapja, hogy ha majd Bécsben jár, ellátogat hozzám is, mert onnan ugye már igazán csak egy köpés Magyarország. Én ugyan az augusztusi „nembeszélünk rendesen” és „nemakarlak többé” után annyira nem rajongtam az ötletért, de a levélváltás után úgy voltam vele, legyen, egye fene. Maximum egy jót beszélgetünk, kihúz belőlem még néhány őszinte vallomást (esküszöm, egy vele átbeszélgetett éjszaka hatásosabb három hónapnyi naplóírásnál), és ezzel ugye én csak nyerhetek. Meg aztán amúgy sem volt szívem visszautasítani, annyira akarta.

Egyvalamit nem kalkuláltam bele. Azt, hogy megint hulla fáradt vagyok az átbulizott két hét után, és hát mikor fáradt vagyok, akkor nyűgös vagyok, de legfőképpen a vele való viszonylatban. Le tudnám harapni a fejét úgy egészen konkrétan. És úgy fest, így is teszek folyamatosan. Szegényke ideutazott milyen messziről az én kedvemért, én pedig gyakorlatilag csak bántom. Szavakkal. Tojok rá. Persze másrészt az is igaz, hogy én egyáltalán nem hívtam őt. Mindenesetre megnyugtat, hogy nincs már itt egy deka vibrálás sem, ami azt jelenti, véletlenül sem fogok a karjaiba omlani, aminek rettentő mód örülök. Nem lett volna éppen szerencsés, ha megint egymásba gabalyodunk. Az csak tovább bonyolította volna a történetet, amit már igazság szerint rég le kellett volna zárni. Illetve igazából már rég le is zártuk, és egyáltalán nem kellett volna idejönnie. Nekem meg igenis nemet kellett volna mondanom. Határozott nemet. Pláne, hogy annyi dolgom lenne, de nem tudom őket elintézni miatta, amitől csak még idegesebb és mogorvább leszek, meg mellé nem is tudok elaludni a sok kavargó gondolattól. Lettem volna szorgalmasabb, és intéztem volna el mindent szépen a hét folyamán…

Ma voltam Stan és Pannál, és ugyan őket nem láttam személyesen, de az marha jól esett, hogy megtaláltam a képeslapomat a falon. Aztán meg elszégyelltem magam újfent, hogy micsoda csúnya dolog az, hogy mióta nem vezetek én már naplót rendesen. Leginkább magammal szemben csúnya dolog. Most abban bízom, hogy ha majd még egyszer, harmadszor is megfogadom magamnak, hogy írni fogok rendesen, akkor már tényleg így is lesz. (Meg ha mondjuk lesz rendes Internetem is majd az albérletben.)

Én ezt az egészet nem értem. Lakótárs kacéran kacsintott, mikor rögtön az első este hazahoztam egy barátomat: „Ő az új kiszemelt?”. Nem. Vagyis nem szándékosan. Vagyis…

Tudja a franc. Én úgy voltam vele, hogy barát, meg hogy nagyon szeretek vele lenni. Persze alig ismerem, de amennyire ismerem, nagyon csípem. Mert nem csak vicces, de úgy érzem, építő a társasága. De közben meg igazán azt sem bántam, amikor egyszer-egyszer lopva hozzámért, átölelt, megfogta a kezem. Persze csak néhány rövid pillanatra, de akkor is megtette, én meg ugye nem bántam. Meg lakótárs szerint a férfiak amúgy sem viszik haza a lányok szatyrát küszöbig merő jóindulatból. És akkor még kaptam fagyit, meg ebédet is, és körbemutogatta az egész várost.

A bibi abban van, hogy nem vonzódom hozzá. Az számít, ha valakit nem tartok attraktívnak? És az, ha már az elején van bennem némi kétely? Ha nem tökéletes minden pillanat? Attól tartok, vagy legalább is az – én igen szegényes – tapasztalataim ezt mutatják. És az a bizonyos manó azt suttogja nekem a vállamról, hogy nem kéne. Barátnak tökéletes, és ennyi.

Francsetudja, nehézazélet.

Megint azt érzem, hogy a hátam közepére sem kívánnám, hogy valaki közeledjen hozzám. Nem mintha bárkinek is eszébe jutott volna közeledni hozzám. De nekem ettől függetlenül a hátam közepére sem hiányzik senkinek az érintése sem, ami nagyon fura, mivel állandóan szeretethiányom szokott lenni. (Na, ezt legyen szíves megmagyarázni nekem valami pszichológus palánta. Meg azt, hogy mi az az apakomplexus.) Ráadásul most van a nagy búcsú ideje, naponta harmincszor ölelnek meg átlagosan. Én pedig ugyan örülök a szeretetüknek, de az ölelés akkor sem hiányzik. Senkié sem. Semmit sem érzek.

Jó lenne, ha meg tudnám mondani végre magamnak, miért vagyok egy éve képtelen egy rendes naplóbejegyzésre. Úgy igazán rendesen magamba nézni. Pláne, mikor ennyi problémával próbálok megbirkózni – nagyrészt sikertelenül. Miért van az, hogy képtelen vagyok örülni az ittlétemnek? Hogy el akarok menekülni? Hogy ahelyett, hogy megoldanám a problémákat, szeretném szimplán bezárni őket egy dobozba, a tengerbe dobni, majd hazamenekülni a kezeimet porolgatva?

Tudom, hogy otthon könnyebb lesz, de azt is tudom, hogy amit itt legyőzök, az csak még jobban megerősít, és remélhetőleg felkészít egy még boldogabb életre. De én megijedtem. Úgy érzem, képtelen vagyok megoldani ezeket a problémákat. Annyira erősen próbáltam és annyi ideig, de sikertelenül. És most el akarok menekülni, pedig még egy dolgot megtehetek. Magamba nézhetek. Teleírhatok még jónéhány hosszú-hosszú oldalt, mérleget vonhatok, felfedezhetem az ittlétem pozitív oldalait, visszatérhetek végre újra önmagamhoz.

Holnaptól időt kéne szakítanom magamra és egyben a naplómra. Holnaptól ügyesebben kell beosztanom az időmet, és arra használni, amit igazán csinálni szeretek és akarok. És persze azokra, akiket igazán szeretek…

Dear Viki,

we have not quite communicated since the festival. in fact, i
think it is necessary, but i had the feeling, that i should do it
properly and that i should think about what to say.
as our let's-say-it's-over-anyways discussion at the festival was quite
short, it seemed to me, that we both agreed and there was not much left
to discuss. nevertheless, the process how it came to this, might have
been easier or clearer for both of us, if we ever had enough guts to say
or define what was going on between us.
for that, the whole story needs a small summary.
when i came to your city in may and saw that look in your eyes, it was a
bit confusing for me, but also a welcome pleasure. and as you seemed to
be very happy and pleased with the situation, it felt quite comfortable
for me. it always feels comfortable, if you feel, that a person really
likes you and you can make her happy. so i felt pleased and somehow i
tried to fall in love with you in a proper way, although i rather wanted
to keep my independance and i was concerned about the long distance
your city and mine. alright, so in the beginning it looked like you are more
affectioned to me than i was to you. it was okay, i got used to it. and
i liked the way, i gained your trust and got to know you better with all
your secrets.
then there was a change. i am not quite sure, when it happened. i felt,
that the time of unlimited trust and comfort was damaged, but i could
not find out what it was as you would not tell me. so i decided not to
push it as you always needed time more than anything else. so i did not
think that much about it, but subconsciously it did not feel good. i
just tried to keep up those comfortable times i spent with you before.
seriously pushing me and you to talk about it was an effort i did not
want to take. one of the reasons, why i did not take the effort, was the
fact, that i could not treat our relationship as a real relationship. it
was more like, "we can make each other quite happy for a while, but we
live far away and leave soon anyways". it was easier without talking,
but it was a big mistake. it it always a mistake, if things are not clear.
the last time in your city it was already hurting me not to know, what is
wrong with you, but i tried to ignore it. it was not hurting me, not
because i could feel, that this would not have a common future ending up
in founding a family, but the fact, that you could trust me before and
now you refused to talk or to trust or to open up in any way. so of
course i asked myself what could be the sudden reason for that sudden
loss of trust. i did not find an answer. maybe you did.
so at the festival i could not stand it any longer. it is not a good idea
to wait until the last day to clear up things. you probably knew very
well before the festival, what you would tell me on sunday. i am not
that emotionally blind to see that. this issue was also not that cool,
because i did not know, why you should suddenly have the feeling, that
you cannot talk to me properly (not to destroy my good time at the
festival?) on time. whatever you pursuaded with this way of thinking, it
had an opposite effect on me. my mood is down, when i do not know, what
is going on with you. and even more down, if i feel, that you do not
want to tell me.
on the other hand, i made the big mistake, never to tell you, what you
really mean to me and how i considered our relationship. you could only
assume.
anyways, i hope you do not really want to quit this whole chapter of being abroad
forever and to close it up in yourself. it is never good to keep bad and
good experiences for yourself. and in the end you will remember the good
ones better. i liked to kiss you, but i have to admit, that i also liked
to kiss other girls. what made you so special, was your trust. this is
much more important to me than all the rest. so think about it. i would
like to see you in hungary in september.
papa,

Robi

 

Dear Robi,

First of all sorry, that I did not reply by now. It was not because I did not want to reply. I saw your letter on Saturday moorning short before leaving for the weekend and I also saw that it's serious, so I thought it is better not to start to read it quickly just when I can really concentrate on it. So as yesterday night, when I returned and just sent some quick letters. So sorry, that I made you wait, but I did not want to reply just quick as I did lately when you asked me anything...

It is so difficult to what was going wrong with me as I dont really know myself. You know me but I dont know myself. I only start to know myself, when you seriously start to listen to me. You make me see myself and to think, that I am not that stupid as I always think. (Considering my love and sexual life.)

I am really trying to find out what was wrong with me about you and it would be definitely easier having you by my side, hearing your questions, feeling your patience...

One thing I know for sure and I have no idea why am I always so shy to admit things. I am even shy to admit things to myself. I have secrets from myself... Stupid. But at least u like me this way. (I dont like me being this stupid...) (Btw dont think, that I feel, I am worhless, just I am not satisfied with my love-life and relationships.) So the thing I know is that at one point I started to be not attracted to you sexually. I have no idea when it started and why. For sure I felt it already when you were here with your friends,  but I was too tired and too busy to realise what is going on.

Than on the festival I felt it and I was pretty sure already that I do not want to be kissed by u anymore. I have no idea why I feel it, but it came. Maybe after having bad sex once and than twice made me feel this way. (Bad sex is definately not your, just my brain's problem, that should be healed by a psychologist.)

But the worst thing was keeping secrets from you - you are right. And you are much more clever than me in this field. I should have learned already, that I shouldn't run away from discussing something with you, because u are the one, that could listen to me the best probably in the world. Too bad that you did not force me to talk more. Because I need to be forced, since I am normally too stupid to realise such things.

Yes, we should have talked.

Now I wish to have a weekend for you here. Not in Hungary - here. Two days just for us, without guests, without hurrying anywhere, without having to do anything. That I would have enough energy to open up for you and not to push you away again (as I did already so many times) because of my stupidity. It happened also when we were watching those guys walking round and round the Neptun. Because of bad sex the previous night I felt angry with you the whole day. Than I realised, that actually it was my fault, that I did not tell you that something is wrong, so I started to be angry with myself. But than I still acted like that, as it was all your fault. After a whole day I realised, that I should tell you everything and than everything turned to be great.

But now I was not this clever. I realised that something is wrong and that I dont want you, but I was not clever enough to discuss it. I was running away from the situation. I was pushing you away, I did not want to see you, because than "I have to be kissed". You are complately right, it would have been much easyer and better to talk it over...

You asked why I wanted to tell about it only on Sunday. I thought, it would be a really stupid situation, if I would tell it already at the beginning, that I do not want to have you as a "boyfriend" if we were supposed to sleep in the same tent. But than, when u asked me, I realised immediately, that it was a stupid idea, so I was even to ashamed to admit to you why. Also the time was too short for that conversation. You know the best, that I always need a bit more time to open up for such conversations.

I was also always too shy to admit you that there, in your city I was not attracted to you at all. I just felt, that you like me very very much and I felt like playing. I said to myself why not to kiss him once to make him happy. And than I felt a bit stupid and I escaped.

Than when you came in May I really liked you, yes. But I did not even know about me before you told it now. But maybe you also did not know (probably you did), how much you liked me there in your city, while I was just enjoying the conversation and the game with you. Everything turned upside down when you came here. I was really pleased to spend time with you, to have finally somebody to have fun with and to be listened by somebody... To have finally somebody interesting here after working hours too.

Probably the things started to turn bad when you came here the second time and I wanted to have sex with you sooo badly the first night, but it was a completely unsuccess for me. (As I already told it before in this letter.) I was too much disappointed and angry and I was just pushing you away (at least from inside, not showing to you that I dont want you, that I am angry, that I feel bad - basicly lieing) that night spent with Lukas and his gay friends. Probably everything started there.

I am still a stupid girl and I have to learn a lot. I have to learn to speak. I already learned more or less to be able to choose the right person for me, to recognise, who doesnt deserves me and to resign immediately when the boy is not interested enough in me. Now the next step is (after finding the right person to listen to me) to learn to talk. You taught me already a lot and I am really thankful for that! But I still need to learn a lot about it...

Now I really dont know if I would like to host you in Hungary. I am afraid of myself. I am afraid of feeling having to have intime contact with you. I know that you would never want to make me anything I dont want and that you are the person who even protects me from myself. I am afraid of myself, of my stupid view of relationships, that probably my ex build up in me. That I always feel that in a relationship it is my obligation to have sex. He made me feel that boys simply need it and feel really bad if they dont get it. And it never mattered how bad I felt after giving something that my body did not wanted at all... I have a completely wrong view of all these stuff but it was two long time with him (and with some other guys) to get rid of it so easily.

I am afraid I couldnt handle the situation. But on the other hand I am sure, that you would be able to handle it and to make me think about it all and that it would have a good influence on me at the end as you had a very good influence on me all the time I think...

About defining our relationship: sometimes I was lieing to myself that I would like to be your girlfriend but deep inside I always knew that I never want to be your girlfriend. I handled it always like that that we have fun together for the time spent in here, in abroad. I did not want to continue it later for sure. You are a part of my time here, in abroad. And I also know that I want to be COMPLATELY FREE arriving to Pécs. I want to start it over again. Better. (Although I know not finding friends here was not my fault at all.) I want to get rid of all the bad feelings, all the daemons. Considering the bad feelings about you - because of keeping secrets from you. But probably you are right. Or actually you are DEFINATELY right. I should not keep those bad feelings for me. We should talk them over. We should meet again. Without any duties, without touching me in any intimate place. Just laying in a dark room next to each other (that I feel less shy not being seen) and talking everything over.

I try to be not afraid meeting you again...
But also probably it would be much easyer for me to meet not in Hungary.
It would be really nice to get rid of all those bad feelings.
Also it would be very nice to get rid of all the bad feelings of the time having spent here but I am afraid, it would be too difficult... But it would be really necessary as lately I feel like crying almost every day.

I should write more diary. I should write more letters like this. I should also reply to Orsi, to that girl I used to love soo much and now I cannot stand her anymore. She asked what's wrong and I really want to reply, just it is so difficult to start it...

Hope, everything will get better. With you and with me. Hope, you will never feel so sad and lost in your life as I feel now...

With love,

Viki

Bobek, illetve Az elveszett kérésére 7 dolog, amit még nem mondtam el eddig magamról:

 

1. Rettenetesen szeretem a testvéremet.

2. A legtöbb harisnyám és zoknim lukas, mégis hordom őket.

3. Kekszundorom van.

4. Undorodom a hangyáktól. (De csak ha többen vannak.)

5. Nyugtalanít, ha szemetet látok és újabban mániákus környezetvédő lettem. Olyannyira, hogy néha még aludni sem tudok ettől.

6. Aggasztóan keveset olvasok.

7. Örülök, hogy nincs TV-nk, de a zenecsatornák, azok hiányoznak.

 

És az öt blogger, akinek mindezt továbbadom nagy szeretettel: Flaidde, Paramolya, Centarior, Bengabige ééééés Hk Kaméleon. Köszöntem és szívesen. :)

Szabad vagyok és BODLOG! Játékmajmom jelenléte halálra idegesített a hétvégén, úgyhogy (igazából már érkezése előtt) elhatároztam, hogy itt lesz vége. Én már többé nem leszek az övé. A legkevésbé sem vágyom már rá, csak úgy mint az ittlétre.

Bezárok egy könyvet. Az ő fejezetét már lezártam. Teljesen új életet fogok kezdeni és ettől rettentő izgatott vagyok. Napról napra egyre jobban várom.

A hétvégén őrület volt! Feltöltődtem energiával erre a további néhány nehéz napra!

Nem akarok visszamenni. Nem akartam hazajönni. Nem szeretem a szobámat, de visszamenni sem akarok. Nekem jó volt a Balatonon. Túlságosan is jó. Imádtam a társaságot. Szabad voltam. Nincs pasim. Nem kellett gondolkodni, iparkodni, izgulni. Igaz, volt valaki… Valakivel egy szót sem szóltunk egymáshoz gyakorlatilag. Nem tudok róla semmit. Nem beszélgettünk, mert nem volt fontos. Igazából nem is mertem kérdezni tőle, mert féltem, hogy lerombolom azt a szépet. Csupán két dolgot tudtam róla a nevén túl: azt, hogy 24 éves, amitől fellélegeztem, és azt, hogy biztonsági őr, amitől kevésbé… (És ez volt az az info, ami után már inkább nem is kérdeztem semmit.)

Ez a bizonyos valaki és én köztem gyakorlatilag semmi sem történt, de mégis. Első éjszaka összeért a lábunk. Szánt szándékkal. Mellé kuporodtam a fotelja karfájára. Nem őt néztem ki magamnak, csupán a nagy, puha karfát. Egyáltalán nem is néztem ki magamnak senkit. Másfél hete egy pasira sem néztem rá, behunyt szemmel jártam az utcákat. Boldog voltam, nyugodt, és kipihent. Nem akartam figyelni, nem akartam, hogy bárki is érdekeljen. Szabadságon voltam minden értelemben.

Odakuporodtam a karfájára. Nyakig be volt takarózva, mert hideg volt odakint. Oda sem figyeltem, sem rá, sem magamra. Semmire. Nyaraltam száz százalékban. Ő viszont figyelt.

Én észre sem vettem, hogy bármikor is hozzámért azon túl, hogy összeért a lábunk. Lekapott még egy törölközőt a szárítóról (egyel már be volt tekerve a lábam, mivel lusta voltam lecserélni a nyári ruhát, hűvös, nyári éjszakára illőre), és közölte, ezt most variáljuk át.

Én tök aszittem, le akarja nyúlni a türcsimet, ki akarja cserélni egy másikra, és hogy én csak rosszul járok, de ehelyett igazán kellemeset kellett, hogy csalódjak. Annyit mondott, rettentő hideg a karom, és betakargatott. És ez onnantól így ment egész éjjel. Ha bármilyen lukon besüvített a szél az ő pokróca, vagy az én türcsim alá, ő gondoskodott annak megjavításán. Én magam észre sem vettem szinte, hogy fázom. Ő viszont odafigyelt rám. Betakargatott. Összeért a lábunk. A meztelen talpunk egybeforrt. Semmi, de semmi nem történt, csak a lábunkkal melegítettük egymást. Különleges, meghitt éjszaka volt.

A másnapot ők átaludták, én pedig csak rá tudtam gondolni. Nagyon-nagyon fura volt, mert nem történt semmi, nem is beszéltem vele, nem is tudok róla semmit, mert soha nem kérdeztünk egymástól semmit. Szinte egymásra sem néztünk, csak ültünk ott meghitt egyetértésben, és közös pohár bort kortyolgattunk. És ezek után reggel én képtelen voltam kiverni a fejemből. Nem is őt, hanem azt a meghitt gondoskodást. Hogy valaki édesanyám után életemben először betakargatott. Nem mondta, hogy meg fogok fázni, nem kérdezett. Gondoskodott rólam, vigyázott rám. A végtelenségig meg voltam hatódva.

Éjjel nagyon részeg volt. Állítólag. Én nem vettem észre, csak annyit, hogy teljes természetességgel megragadta a derekamat, és annál a bizonyos szervénél vezérelve dörgölőzött hozzám tánc gyanánt. Ugyan az érintése jól esett, de azért én szóltam, hogy vegyen vissza ebből a nyomulós stílusból, mert nálam ez nem népszerű.

Egész úton hazafelé egymást öleltük. Megcsókolta a nyakam, és kaptam két puszit az arcomra. Ölelt. Szorosan húzott magához, és aludtunk a vonaton, meg az állomáslépcsőn. Azt mondta, vele alszom, de én hárítottam.

Az igazság az, hogy halálosan meg voltam rémülve, közben pedig alig tértem magamhoz a meghatott gyönyörűségtől, és mégis csak őt akartam. Félve.

Harmadnap reggel félős öleléssel indítottunk. Lopott érintések. A nap folyamán mindent együtt csináltunk. Furán akadozott minden. Én féltem. Ő meg talán azért félt, mert nem értette, miért hárítom egyszer, máskor meg én közeledem. Én sem értettem.

Egyetlen egy csók sem csattant el, és a harmadik éjszaka sem aludtunk együtt. Öleléssel köszöntünk el éjszaka. Hol egymás karjaiban buliztunk, figyeltük az eseményeket, hol pedig egymás után titkon vágyakozva ültünk külön széken. Szinte végig én közeledtem, pedig ő is akarta. Nem nyomultam, nem kergettem. Tudom, hogy ő szorította meg olyan szenvedélyesen, vágyakozva a kezem, és ő nézett rám úgy. Míg én egyszer sem mertem a szemébe nézni.

Öleléssel és két puszival köszöntünk el egymástól. Magamban azt suttogtam, viszlát jövőre. Eszünkbe sem jutott elkérni a másik elérhetőségét. Nincs értelme, valószínűleg teljesen más világban élünk, és ez éppen így volt tökéletes. Nyaralós szerelem. Játék-szerelem. Játszottuk a szerelmet. Mindig mosolyogva fogok visszaemlékezni rá.

 

Most itthon vagyok. Nem akartam hazajönni. Nem akarok itthon lenni. És nem akarok visszatérni a külföldre. Nem volt elég az öleléséből. Nem szeretem az itthoni ágyam. Nem szeretem a szobám, ami már rég nem az enyém. Nem akarok visszatérni külföldre, de az ottani szobámat mégis akarom. Ott szeretnék aludni.

Jövő hétvégén állítólag Játékmajmom karjaiban alszom majd el. Állítólag… A dologban van jó is, meg rossz is. A jó (?) az, hogy visszatért a szeretethiányom, és a múlt hetekkel ellentétben veszettül vágyok sok-sok nagyon szoros ölelésre, szeretetre, egy másik test közelségére. A rossz viszont az, hogy egyáltalán nem az övére. A szavaira viszont mégis. Arra, hogy meghallgasson, hogy kihúzza belőlem, amit én magam sem tudok saját magamról, hogy megértsen és imádjon.

Tulajdonképpen halvány fogalmam sincs, mit is akarok igazából…